Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-06-01 / 22. szám

DÁVID KATALIN Nagy Maya festőművész­­textiltervező Művészetünk alakulását — úgy tapasztalom — nem a nagy, rep­rezentatív kiállításokon mérhetjük le elsősorban, hanem azoknak a tárlatoknak során, amelyek monografikusabban, egy-két művész mun­kásságát állítják elénk. Hosszú idők óta figyelem ezeket a kiállításokat, s bár kevesebb művésszel találkozunk ezeken a tárlatokon, mint az or­szágos bemutatókon, de mélyebben és biztosabban fogalmazódik meg bennünk a képzőművészet jelene, igazabb képet kapunk a kortárs tö­rekvésekről, arról az energiáról, amely művészetet teremt évtizede­inkben. Okát ennek azért nem elemzem, mert nem érzem magam sem kritikusnak, sem kulturpolitikusnak, egyszerűen csak történész va­gyok, aki valami módon egyenlő szinten vizsgálja a múltat és a mát. Ezzel a metodikával a régi művészet, mint hatalmas analógia mutatja meg a jelen sajátságait, azt, ami a kortárs művészetet megkülönbözte­ti a múlttól. Ez a vizsgálati módszer elég szigorú, de nem igazságtalan. Szigorú, mert a legújabb munkának is meg kell állnia a sarat a múlt al­kotásai mellett, hiszen másképp kiesik a történész látóköréből, de igaz­ságos, mert soha nem a múltat keressük az új műben, hanem azt, ami elválasztja a múlttól. A képek első látásra is bizonyítják alkotójuk határozott egyénisé­gét, a saját alkotó út megtalálását. Líraisága, színkultúrája, a gazdag, expresszív formák gondolatvilága méltán aratott Itáliában eddig is sikert, és szerzett barátokat művészének. Nagy Maya művei miliőt te­remtenek a meditációhoz, amely az élet szépségeit segíti megérteni. Nem akarom részletekbe menően elemezni a kiállítás anyagát, csupán néhány gondolatot kívántam és kívánok felvetni a bemutatott művekkel kapcsolatban. Olyanokat, amelyek — és így vegyék szava­imat — nem egy-egy alkotást, hanem egy művészi magatartást jelle­meznek. Megtalálják benne azokat az alapelveket, amelyek az emberi lélek mélységeinek megközelítéséhez adnak eszközöket: az egyensúly, a taszítás és vonzás elve, a nyugalom és vibrálás kettőssége, változása, a mozgás, a ritmus szépsége. Mind olyan valós alapelvek ezek, ame­lyekkel megfogalmazható a művészet nagyszerű feladata. Az ember belső életének, vágyainak, törekvéseinek, gazdag esztétikumának meg­formálása és ezzel megértése. Ez nemes művészi magatartás, és méltó életcélja egy művésznek: nem látható igazság láthatóvá varázsolása.

Next

/
Oldalképek
Tartalom