Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-06-01 / 22. szám

igaz. Csakhogy: a „népszerű” szó BPR használatában lesajnálást jelent, minthogy olyan attitűd hozta létre, mely külön tárgyalást igényel.

VI. A ,,szocialista sznobizmus”, avagy a politikai kontraszelekció protokollja

Ez a szó, hogy „népszerű”, a legszebb dicséret kellene, hogy legyen szocialista kritikus tollából. Miért ír a szocialista író? A nép érdekében, az elnyomás ellen. Ha tehát valaki „népszerű”, akkor azt a nép, az istenadta nép, alkalmasint szereti, s ennek az az oka, hogy a szerző a nép valamelyes óhaját, igényét elégíti ki. Sok ilyen „lenépszerűsítés” történt a Kiadói Főigazgatóság és a kiadók között Magyarországon.

Amikor egy diktatúra dekadenssé válik, mert hazugságai kiderültek, népszerűtlensége általános, és apologetájának lenni már-már az imbecillizmussal határos, felüti fejét a sznobizmus és a kontraszelekció, mint megtévesztési eszköz. A metódus voltaképp eléggé egyszerű akkor is, ha megfogalmazásához némi koncentráció szükséges. Ez történik: az államilag dotált könyvkiadás legnagyobb átka, hogy nem derülhet ki, kit olvasnak szívesen az emberek, kinek a könyve kel el, mit vesznek, miből lehet pénzt csinálni. Miután a kritikát is kezében tartja az államhatalom, csakúgy, mint a kiadást, nem nehéz kitalálni, mi a következő lépés: Az államhatalom kritikusai klasszikust csinálhatnak egy harmadrangú szerzőből ugyanolyan könnyedséggel, mint ahogy egy elsőrangú írót leminősíthetnek az ifjúsági, és ezért dehonesztálóan „népszerű” szintre. Vegyünk egy konkrét példát: ha a magyar könyvkiadást nem államosították volna 1949 után, hanem például megengedik Püski Sándornak, hogy folytassa a kiadói munkásságát, nem következhetett volna be az az abszurdum, hogy míg Kónya Lajos Kossuth-díjas lett, Weöresnek és Szabó Lőrincnek műfordításból kellett tengődnie. Ha a választást, a siker megítélését a magyar olvasókra bízzák, soha Kuczka és társai nem váltak volna „költőkké”, hanem megmaradtak volna a nekik kijáró ismeretlenségben. Vigyázni kell tehát a népszerű szóra hazai szocialista tenor-zengésében. Kik „népszerűek”? Mórái Sándor, akit egyrészt méltatnak, másrészt elmarasztalnak; Herczegh Ferenc, aki ponyvaíróként sül az egyik legalacsonyabban fekvő rondabugyor kellős közepén; Faludy György, akit csak a „Szent Öreg”-i rang ment meg, plusz németellenes magatartása a Második Világháború alatt; kellemetlenül népszerű IVass Albert. Persze a triumvirek oly magas lóról dobálják a cégjelvényeket, hogy olyan „népszerű” nyugati magyar író, mint Claire Kenneth vagy Füry Lajos szóba sem jöhet; ezek „labdába sem rúgtak”, nem hogy BPR egy jelzőt is vesztegetne rájuk.- 91 -