Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-06-01 / 22. szám

Ennek az elbeszélő prózának egyes darabjai kis remekművek, mint például a Pókos kislány, a Korinthusi pásztor és az Egy kőtörő gondjai című írások; ez utóbbi a kényszermunkatáborok ördögi, lelki-fizikai tortúrájának olyan tükre, mely párját ritkítja a XX. század magyar irodalmában. Mint ilyen, a Szolzsenyicin által a világirodalom köztudatába hozott Gulág szigetcsoport magyar részéről közöl hírt, s ez esetleg sértheti a szocialista szerénységet, és illemtudást. Kik vagyunk mi, hogy a nagy Szolzsenyicin hangján merjünk szólani a magunk kisebb katorgáiról? A megoldás: vállonveregetjük a szerzőt, és részletesebb méltatása nélkül az álobjektivitás terepszínű képét öltve fel, könnyedén lépünk odébb a nagy pesti „holtlelkek” árverésén.

Létezését letagadni nem lehet, feldícsérni veszélyes. Marad a 7 sor.

Borbándi és Molnár József tárgyalása kevesebb gondot okozott a triumvireknek; Molnár esetében megengedhetik a luxust, hogy Nagy Dicséretben részesétsék — nos, nem a mondanivalóiért, hanem a remek tipográfiai munkáiért, s amiért Tótfalusi Kis Miklós szakértője. Ez méltányos — és a triumvirek nagy szerencséjére - még kényelmes is.

A 143. oldalon ez áll: „Az 1956-os esztendő döntő fordulatot jelentett a nyugati magyar irodalom történetében. Az emigrációs hullámban a legkülönfélébb pártállású, különböző, egymástól olykor merőben eltérő arculatú irányzatokhoz tartozó írók érkeztek Nyugatra.”

Érdekes csillagzatok vonulhattak az égen 1956-ban, hogy ilyen nagy fordulatot jelentettek. Csak úgy „érkeztek” a legkülönfélébb írók; a kétszeres Kossuth díjas Méray Tibor; a Sztálin díjas Aczél Tamás; 56 után lecsukatta magát, majd Svájcba „költözött” Háy Gyula, a színműíró; ekkor jött ki Ignotus Pál, Enczi Endre, Fejtő Ferenc, Pálóczi Horváth György és Szász Béla (Vincent Savarius). Ezzel a csoporttal kivételesen óvatosan kellett bánniuk: ha erre az írócsoportra keményen sújt le a marxista ököl, nincs barátkozás a 30. évfordulón. Itt tehát a kegyes és laza objektivitás hangja dominál; sőt megjelenik 56 revideálásának pár önkritikái hangja is. Ignotusról ezt olvasom (145. o.): „1949-ben hazarendelték, és koholt vádakkal bíróság elé állították, csak 1956-ban szabadult. Rehabilitálták, a Magyar Tudományos Akadémia szerveződő Irodalomtörténeti Intézeténél helyezkedett el. 1956 őszén hagyta el ismét az országot.” Mindez igaz egy fokon; másrészt maga az „Emeletes Hazugság”. Rövid kitérő szükségeltetik: Az,,emeletes hazugság”olyan részletigazság, mely egy alapvető hazugság-rendszer gólyalábain lépeget. Ezt egy NMI mondta nekem Budapesten 1983 nyarán, mikor Karinthy Ferenc Budapesti ősz című regényéről esett szó. A „bíróság elé állították” ál-aktívuma, csakúgy, mint a „rehabilitálták”-é, olyan szenvedő szerkezetet rejt magában, mely az ágensek, a cselekvők identitását, azonosságát van hivatva szemérmesen rejtegetni, elkendőzni. Ha az ol-86-