Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)
1987-06-01 / 22. szám
Falusi házban, nyáron Elaludt a lány arcú özvegy. Az éjj világos. Megcsókolom s átcsúszok szép, serdülő fiához. Csípőjük porcelánból készült. A nőé lágyabb. Déltájban reggelit hoz, ha felülünk az ágyban. Házitanító lettem Versírásra tanítom a nagyúr gyermeklányát. Nem könnyű, mert butácska. Tatár heréit vigyáz ránk. A magas, kerti fűben fekszünk. Ezt is elértem! Elébb a lánnyal játszom, utána a herélttel. Mindjárt temetés után Nem kezdtünk ki egymással — sem én, sem felesége — mert szerettük mindketten. Ez most a temetése. — ,,Maradjunk, "szól az özvegy, ,,így talán jobban bírom. ” Ingemet kiterítem alánk a puha síron. Felvilágosítom a város fiatalságát Lányt vagy fiút szedek fel az iskolánál délben. Megmosdatom s ágyamban kioktatom gyengéden. Ha szerelmespár pillant meg az utcán, felgyullad szemük és rámnevetnek. Mind énnálam tanultak.-29-
