Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-06-01 / 22. szám

— És én?!

— Te tizenkilenc éves sem vagy még és nagyon szép vagy. Ahogy ilyenkor mondani szokás: előtted az élet. Aztán meg — s ezt el ne feledd, ez igaz: a görögjeid is segítségedre lesznek. Jó tanácsadók. Frédegonde vállat vont.

— Előttem van az élet! S előtted...?! És ha én voltam az utolsó?! s többé már nem jön el senki hozzád s itt maradsz, betegen, egyedül?

— Ne fenyegess engem. Én ismerem az életet és fogom tudni, hogyan menjek el belőle, ha időm eljön.

Hirtelen felfortyanva, haraggal, ingerülten kiáltott szavába a leány:

— Ne bölcselegj! Valamiért megbántódtál. Miért? A tréfáért, hogy Trilbynek szólítottalak? Azért mert egyszer én akartam a férfi szerepét játszani? Mi történt? Mondd meg.

— Semmi. Azért hoztalak ide, hogy lefesselek. A kép elkészült. Ott áll. S ahogy már nem egyszer megesett ilyen esetben, a modell megesik a festőnek, aki lefesti.

— Darócember vagy! Matróz! nem ember: aljas állat!

A festő vállat vont.

— Férfi. Ki be is meri vallani, hogy az. Csak az és semmi más. Úgy, ahogy mondtad: csődör.

Egy hosszú percig némán meredtek egymásra. Aztán a leány átment a műtermen, az ajtó felé. Akármennyire is fel volt korbácsolva minden csepp vére, egy pillanatra belevillant mégis, hogy mindez mégsem lehet igaz; cudar vicc, félresikerült tréfa az egész, — a férfi talán próbára akarta tenni s most, mikor el kell mennie mellette, hogy elérje a kijáratot, karjába veszi s nevetve kér tőle bocsánatot.

S fölnézett rá, mikor odaért hozzá. A férfi lenézett rá, szeme fénytelen volt, tekintete üres. Az erős fény ellenére az ő arcán is feketén ült az árnyék, mint ma délben a napén. S Mademoiselle Brielle-t most megint, úgy mint reggel, félelem fogta el s meggyorsított léptekkel eredt a kijáratnak. Senki sem tartotta vissza.

A nyitott ajtóból mégegyszer visszanézett.

A festő háttal állt neki. Asztala fölé görbedve matatott pamacsai, tégelyei között.- 26 -