Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)
1987-06-01 / 22. szám
gellek, megnyargallak, én édes szép lovacskám, — bár, — bár — s nevetett hirtelen felturbékoló nevetéssel — bár most nincs szörnyű csődörfejed, mint délután volt... Emlékszel? Délután... Ismered ezt a kedves kis francia verset? Hallgass ide, illik a pillanathoz: Te édes szép lovacskám Hátadra ülök én Szerelmi szép kalandra Nem kell a harci mén Sötétszemü Lenóra Meleg karjába vár Édes találkozóra Röpíts mint a madár Hopp! Trilby! hopp! röpíts mint a madár. — Ismerem, szólt a férfi, a Thibaults regényben van. — Te igazán mindent tudsz! Mért tudsz mindent? Ne tudj mindent! Hadd tudjak én is egyszer valamit... Hopp! Trilby! hopp! — Te bolond gyerek. — Az ám. Gyerek. Enfant. Enfant terrible. Az hímnemű szó. Most én uralkodom. Érzed? Most én vagyok urad. Én, én, én adom — adagolom a kéjt, nem te... nem te... nem te...: ez az én ritmusom. Fréderique, — Fréderique: fiúnév, — fiúnév... Ó! ma tante!... A kéj kilobbant. Nyögve hevertek egymáson. — Lovagod most nyergéből száll. Trilby, — szólt végre a lány s aztán fehéren állt a homályban a fekvőszék mellett. Most felöltözök és hazamegyek, mert a szegény öreg özvegy halálra ijed, ha nemérek haza idejében. Egész nap nem látott. Ez még soha meg nem esett eddig. S egy kissé előre meg lefelé hajolva megérintette kezével a férfi vállát: — Trilby! édes Trilby! mikor jöjjek el megint? A férfi eltolta a kezét s lassan felállt. Átment a szobán: a sok bútor, állvány, lim-lom közt biztosan a sötétben, hisz ismerte mindennek jól a helyét. A falhoz érve felkattintotta a villanyt. Erős fény, a műtermek túlságosan erős fénye öntötte el a szobát. A lányt is meglepte a felvillanó fény, csaknem felkiáltott s a szeméhez kapta a kezét. Mire levette onnan s újra körülnézett a műteremben, a festő már egy nagy, széles és sötét virágokkal díszes selyemköpenyben állt előtte, melynek övét most bogozta össze a derekán. — Mi most elbúcsúzunk, — mondta halkan. — Igen, felelt a lány s ő is öltözni kezdett. Most hazamegyek. Mikor akarod, hogy újra eljöjjek hozzád? — Frédegonde, mi most elbúcsúzunk. S búcsúzni nem azt teszi:-24-
