Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-06-01 / 22. szám

csak nyihorászásuk lassú röhögésbe nem fúlt, mint a lóé, amelynek zabot szórnak a jászlába.

Aztán hallgatás támadt, hosszú hallgatás.

Még kéjtől zsongó, lassan elcsituló testtel feküdtek egymásban. A férfi ziháló lihegése fokozatosan elpihent. Egyre halkabban lélegzett s végül oly halkan már, hogy pihegése se hallattszott. S a lány, még az ölelő férfi testével betakarva, olyan higgadt hidegséggel mérte le a lehetőségét annak, vajon meghalt-e a násztársa, aki talán éppen most tette anyává, hogy maga is meghökkent a fagyos mélységtől, mely felnyílt benne: világos tudásától annak, hogy nincsen tovább szüksége rá. Anya lett tőle s most már akár meghalhat az, aki anyává tette: a gyermek megvan. Benne.

A férfi azonban nem halt meg. Aludt. Feje a lány válla fölött pihent a vánkoson s arcával párja felé fordult. A szikrázó sötét szempár nélkül egészen más volt ez az arc. Folyton szarkazmusba, harci pózba merevülő, görbülő, torzuló vonásai most csodálatosan kisimultak, elpihentek; elnyűtt, megkorbácsolt, szenvedély-szenvedés szántotta jellegük eltűnt. S az asszonyabb asszony, mint bármikor első szerelme: a párizsi kamasz szertelen ölelésében ölelt asszony fokonként rájött arra, hogy ő ugyan anya lett ebben az ölelésben, ahogy soha nem is álmodta, hogy anyává válhat egy asszony, de nem az esetleg méhében megfogant gyermektől, hanem ettől a fiútól, ettől a fiától, aki félrebillent fejjel itt alszik mellette. Most érezte, hogy a költőknél olvasott szó nem henye kitalálás: igazán meleg lett a szíve, megtelt mély, erős, csudálatosán nyugodt és csudálatosán tiszta szerelemmel e fiú iránt, kinek két karja szinte védelemkeresőn karolta át s kinek alvó feje védtelenül feküdt itt félig az anyja vállán, félig a vánkoson.

Halkan, vigyázva, hogy fel ne költse, apolgatta meg e gyermek arcát, aki most oly egészen az övé volt, még teljesebben, mint az imént, az ölelésben. Óvatosan tolta arcához egy kissé közelebb az arcát, hogy érezze a fia lélegzését. Még érezte testében a testét: mint köldökzsinórt, mely összefűzte őket, anyát, s fiát. Aztán az összeköttetés lazult majd megszűnt, s akkor elaludt ő is az üde szélben, a lassan idősödő kék radélutánban.

Hosszú idő telt el vagy rövid idő telt el, mire magához tért? Nem tudta, de már egyedül volt. Huzamosabb ideje lehetett egyedül: a kedves fej helye kihűlt már a párnán. Egy lepedő volt duplán testére terítve, hogy ne fázzék, mert a szél egyre erősebbé meg hűvösebbé vált s a nap is ereje-vesztőn hajlott nyugat felé.

Ahogy kibújt lepléből, érezte, hogy fázik. Rövid keresés után meglelte a hencser mögött ruhadarabjait, ott, ahová a festő hajította, mikor lecibálta róla őket, s felöltözött. Bánta, hogy nincsen más vele, mint-20-