Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-06-01 / 22. szám

les, majdnem formátlan, de erőteljes és kifejező. Kifejező, csakúgy mint a szemek, a száj, a feszülő orrcimpák meg a brutális áll.

A lány szótlanul, elszörnyedve állt a kép előtt. Vén tengerész, gondolta nem először, de most ezt is hozzátette: Vén tengerész, durva matróz, durva, formátlan matróz, de nincs nála nagyobb festő,talán nem is élt nála nagyobb festő soha.

A férfi nem engedte el a lány csuklóját. Hagyta, hadd múljon el három vagy négy perc. Nem szólt; nem kért, nem kérdett véleményt. Halk és meleg volt a hangja, mikor nagysokára újra megszólalt; előző ingerültsége, hangossága eltűnt:

— Jöjj fel a teraszra, Frédegonde. Onnan kiláthatsz a vízre meg a hegyre s a színes ponyva megvéd a nap elől.

— Milyen meredek ez a lépcső!

— Félsz tőle?... Ne félj tőle. Gyere, felviszlek.

Felemelte s magához ölelve, mint gyermekét az apja, fölvitte a meredek vaslépcsőn. A lány érezte, milyen könnyedén tartja hatalmas karjaiban, pedig — gondolta — nagy darab lány vagyok s meg se kotytyan neki az én hatvanöt kilóm. Egy régi rossz versike egy sora jutott az eszébe: „Mint kis tyúkot sasmadár...” Elnevette magát.

A férfi nem nézett rá, ahogy ment vele a meredek garádicson, fölfelé, az égbe. S fölfelé is nézett az égbe. A lány alulról látta nyakát, borostás erős állát, nagy orrlikait... Most, hogy fölnevetett, a férfi lenézett rá:

— Mit nevetsz?

— Egy vers jutott az eszembe. Valami olcsó kis ballada. „Mint kis tyúkot sasmadár — Viszi János...”

— Kis tyúk... s az ingerkedő felszín mögött mintha gyöngédség mélységei ringottak volna.

A kis tyúk hallgatott. így is tudsz? Ilyen hangod is van? — gondolta melegen. A sasmadár édes terhével a két karjában elérte a terasz ajtaját. Lenyomta a kilincset s kilépett a tarka ponyva alá, a tarka intarziás kőpadlóra, a tompított fénybe s a zúgó szélbe, mely nagyokat csapott a ponyva megfeszülő fenekére.

— Ó, milyen szép itt! Kiáltott a leány. Hát letesz-e végre? Kéraztán.

Egy nagy fekvőszék állt a terasz közepén a ponyva tarka, világos árnyékában. Oda tette le vigyázva terhét a festő. Aztán felegyenesedett. A lány egy pillanatig úgy feküdt a hencseren, mint imént a férfi karjában: összegubbaszkodva. De most kinyújtózkodott, elhelyezkedett s minthogy a fejpárnát túlságosan alacsonynak érezte, visszahajtotta szép karját s arra fektette dús hajú fejét.-16-