Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-06-01 / 22. szám

Most pedig elmegyünk kávézni.

— Ha nekem adja a rajzot, elmegyek kávézni magával...

— Szóval elismered, hogy megvesztegethető vagy! S nekem örömöt okoz, hogy megvesztegethetlek. Először megvesztegetlek egy findzsa kávéval, aztán lefestelek... lefestelek „nagyban” s azt a képet — Hermesre! — neked adom.

— Hermesre?!

A férfi nem felelt. Nevetve intett adieu-t a bódésnak, belekarolt a lányba s nagy léptekkel sodorta magával lefelé a villaváros kertes utcáján. Kétfelől tarkatetejű házacskák virítottak.

A lány megkísérelte kiszabadítani a karját. Hamar belátta, hogy ez reménytelen vállalkozás. A férfi barnabőrű, izmos karja keményen feküdt a lány meztelen alsókarján.

Egy kávézás, gondolta Mademoiselle Brielle, egy kávézás nem a világ. Mi történhet?... Már itt a kis bár s ha leülünk, úgyis elenged.

A kis bár teraszán, piros székei s asztalai fölött, sárga-tarka ponyva fogta el a napot, mely magasra kapott a sötétkék égen s nagy meleget ígért. Még korán volt ugyan: a kis bárt csak az imént nyithatták ki. Vendég nem volt benne. Pincérfiú, pincérlány futott ki elébük.

— Jó reggelt festő úr!

Térültek-fordultak; jószagú friss kávét töltöttek keskeny-magas csészékbe. Az új ismerősök a párolgó sötét ital fölött egymás szemébe néztek. A férfi szeme csupa jókedv és öröm volt. A lány hamar lesütötte a magáét.

Ám a kérdésekre most már felelgetett szépen. Diáklány volt; félárva. Apjával, Dr. Aristide Brielle levéltáros úrral éldegélt Neuilly-ben. Most eljött nyaralni. Először így — egyedül. Egy rövid, de némileg viharos menyasszonyság volt mögötte. Annak sebeit kellett kihevernie. Mit tanul? Görög irodalmat. Helyénvaló volt hát az imént Hermes istent idézni.

— Miért éppen Hermest?

— Az alkalmak istene. Kedves isten. Velünk se bánt rosszul.

— Nagy tréfaszerző. Vigyázni kell vele.

Most nevettek először egymásra.

A beszélgetés folyamán az is kiderült, hogy a lány itt lakik, a villavárosban, innen nem messze, egy idős özvegyasszonynál, albérleti szobában.

— S te meg sem kérdezed, hogy én merre lakom?

Nem kérdezte: tudta. Mutatták már neki a híres ember villáját, nagy, kockaalakú házát: szinte egyetlen óriási műterem volt az egész ház s lapos tetején — ahogy a felette lobogó színes ponyvából következtethette az ember — széles terasz.

— Most eljössz oda, mondta nyájasan a festő.- 11 -