Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

komolyan”, — részben közölnivalójuk mélységében egyenrangú kiegészítői a tárgyaltuk tanulmánynak, részben könyörtelen kritikai megjegyzések kora hölderlinistáival szemben. A lényeg az idéztük esszében jutott kifejezésre: eredményein a többi tanulmány sem lép túl.

„Egy új humanizmus” világába vezet bennünket az „Utak és útitársak” következő része, a kilenc Thomas Mann-esszé, amelyek elseje viseli az idéztük címet. Ezekből — „Thomas Mann és egy új humanizmus”, „A főgézengúz s az egek ostromlója", „Az. arany paródia”, „Thomas Mann Észak és Dél között”, „Thomas Mann, az alkimista”, „Dialógus a baráttal”, „A könyv varázsa és misztériuma" — ebben a keretben kettőt fogunk kiemelni: „Thomas Mann meg a palestrinai ördög”, — „A Varázshegy alakjairól — életrajzi kísérlet.”

Az utóbbival kezdjük.

A már Thomas Mann életében annyiszor és oly sok irányból fölvetett kérdést, vajon Lukács György volt-e modellje a Varázshegy Naphtájának vagy sem?, a múlt évben újra aktuálissá tette Hanák Tibor egy magyar írónő írásával szemben gyakorolt kritikájával. Ha az ember a vita anyagát s ehhez most Kerényi a német író személyes közelségéből származó „kísérletét” — ő nevezi annak —egybeveti, nehezen szabadul a benyomástól, hogy mind az előzőek ágyúval lőnek verebekre. Thomas Mann a Varázshegy megjelenését megelőző időkben, egyetlen egyszer, 1922- ben, látta Lukácsot. Mindketten kiemelik, milyen rövid, milyen kelletlen volt ez a találkozás. Mennyire „brüszk volt ellentétességében” ez a beszélgetés, teszi még hozzá Lukács. Talán éppen azért, impresszionálta, talán ingerelte is Thomas Mannt „ez a csaknem unheimlich (erre nincs magyar szó) elméletiségével” szinte hivalgó alak. akivel a német író meleg, derűs humánuma: életteljessége aligha tudott valamit kezdeni. Azonban nemcsak kellemetlen fiziognómiája tett rá benyomást — annyira, hogy Naphtája. ahogy a fénykép is mutatja, valóban ezt viseli a nagy regényben. — hanem irodalmi profilja, művei is. Távolról sem ismeretlen a német kultúrában, ahogy valakit hirtelen „felfújnak”, véleményeire adnak, sőt nagy embernek tartanak. Ha aztán az ember ráfanyalodik olvasásukra, meglepődik, milyen silányak. A német írásbeliség Lukáccsal éppen ellentétes végletét képviselte a George-kör pápája, Gundolf, nagyterjedelmű, elképesztően középszerű művek írója. Ma már a varjú sem károg utánuk. Ez lesz Lukács sorsa is, akit ma életben tart az a körülmény, hogy a ló, amire ő tett. befutott. A Gundolf lova vesztett. így hát még Thomas Mann számára is fontosnak látszottak Lukács őt illető véleményei, különösen egy, az amit Kerényi műve 335. oldalán idéz. Midőn arról értesült, hogy Lukácsot kitiltják Bécsből, — személyes előzményeik ellenére is — kiállt mellette Seipel osztrák kancellárhoz írt levelében. A védelem ilyen sajátságos szavakat talált: „Ön is ismeri a szerepet, amit hazájában ez az izzig-vérig teoretikus ember játszott — azt hitte, hogy ezt kell játszania, — midőn katasztrofális körülmények szociális rajongók (Schwarmgeister) számára átmeneti lehetőséget nyújtottak arra, hogy doktrínáikat a nép élő organizmusán kísérletileg kipróbálják.”

Ez az „izzig-vérig elméleti ember” nem volt a „szent Terror” megszállottja, mint Naphta. Jezsuita sem volt. nem is vonta leelméletiségének következményeit azzal a kétségbeesett, de férfias gesztussal, amivel Naphta. De — lehet — hogy emez hordta amannak arcát. Ha így volt, mondja Kerényi, úgy alakja, szerepe — egy nagy művész kezében átfogalmazottan — súlyában, jelentőségében „hatalmasan megnövekedett.”

„A palestrinai ördög” derűsebb, mind Thomas Mann mind Kerényi „konkrét” szellemének megfelelőbb világot tár elénk, mint a Lukács absztrakciói közt való téblábolás. Palestrinában mindketten otthon voltak: a klasszikus kor annyi nagy emléke közt az ókortudós Kerényi, ifjúkora olasz hónapjaira visszagondolón Thomas Mann, aki akkor még mint „poéta di Monaco” írta alá magát. S habáraz ördög palestrinai föllépése, szerepe Adrian Leverkühn tragikus életében csöppet- 118 -