Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)
1986-10-01 / 20. szám
tek a nemzet nyakába... Megindult a véres megtorlás... amely ellen hiába küzdöttek hősies bátorsággal a munkástanácsok szabadon választott vezetői... Más ezrekkel együtt, őket is bitófára küldték... Csupán másfélévre volt szükségük az új orosz csatlósoknak ahhoz, hogy Nagy Imrét és közvetlen munkatársait is — a szokásos titkos tárgyaláson — halálra ítéljék, kivégezzék és tetemüket ismeretlen sírhelyen ássák el... A bosszú-hadjárat túl hosszúra nyúlt... A nemzet újra megdermedt... Az ország urai, meg szovjet főnökeik is, úgy érezték, hogy valahogy fel kellene oldani a tetszhalál állapotot és a tehetséges magyar népet engedni kellene, hogy életenergiái újra lüktetni kezdjenek... Újra alkotni és termelni kezdjen, különben hátha újra fellázad elnyomói ellen... Elhangzott a híres kádári deklaráció, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”. A gyeplők, különösen a gazdasági élet területén, meglazultak, majd Magyarország kísérletet tett új gazdasági mechanizmus bevezetésével felkelteni az egyén munkakedvét... A legnagyobb változást az a szovjet engedmény hozta, hogy Magyarországnak végre szabad lett nyugati kölcsönökkel finanszírozni több fontos és jelentős ipartelep és egyéb terv valóraváltását... Amint a népet kicsit kiemelték a társadalmon eluralkodó félelem paralíziséből és munkaalkalom keletkezett, az élet újra lüktetni kezdett. Az a remény támadt, hogy ha szabadságot nem is lehet élvezni, talán a mindennapi élet apró anyagi örömeit meg lehet szerezni és ebben valami lelki kielégülést lehet találni. A nyugati kölcsön és a nemzetnek az az eltökélt szándéka, hogy mindennapi életét elviselhetőbbé és gazdagabbá kell tenni, olyan látható eredményeket hozott, melyeket a külföldi látogatók és a hazautazó magyar emigránsok is elismeréssel könyvelnek el... Nagy nyugati folyóiratokban, neves újságokban, és televíziós közvetítésekben, egyaránt dicsérő cikkek jelentek meg Magyarországról, ahol az emberek élete jobb, mint a többi szovjet által elnyomott országban. Az emberek cinikus viccekkel könnyítenek lelkükön és esti különmunkával igyekeznek kitaposni maguknak egy kis autót, utazást, esetleg nyaralót... Hazautazó barátaimtól, akik bejárták az egész országot, sokszor hallom, hogy otthon a városok és falvak megszépültek, az utak megjavultak, Budapest egy része ragyog és a jópénzű látogató remek dunaparti vagy más, szép helyen fekvő, újjáépített vagy új szállodában nagy kényelemben, kitűnő ellátásnak örvendhet... így a a nyugati turisták száma nagyon megnövekedett... Mindezt nagy örömmel hallom... Boldog vagyok, hogy az otthonélő magyarság sorsa valamelyest javult... Azonban, mikor valaki lelkesen meséli, hogy egy dunaparti szállodában milyen remekül töltötte vakációját, akkor nem tudom megállni, hogy meg nejegyezzem, hogy mindez megtörténhetett volna harminc évvel ezelőtt, vagy még korábban is, ha az oroszok és hazai pribékjeik nem tapostak volna el bennünket... A sors iróniája az, hogy amikor a budapesti polgármesterségem ideje alatt nyugati tőkével szerettem volna újjáépíteni ezeket a szállodákat, akkor hamarosan az ÁVÓ karmai között találtam magamat... Kémkedést követtem el, mert ki-95-
