Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)

1986-10-01 / 20. szám

badabb, annál megértőbb és hasznosabb lény; minél függetlenebb, annál természetesebb.

Közhely, de szent közhely ez! Donáthot már a földosztás visszafordíthatatlan ténye — a földosztó bizottságok és a nemzeti bizottságok megszervezödése azzal a járulékos pszichológiai és politikai fölismeréssel ajándékozta meg, hogy társadalmat fölülről megszervezni a huszadik században csakis egyoldalúan lehet, vagyis eleve hibásan. Bár tudta ezt jól, a csapdába — évekre — maga is beleszorult. De kikerülve belőle, a földosztást később is sugalmazó metaforaként élte át. Ez a metafora keményen arra emlékeztette, hogy magántulajdonban nemcsak föld lehet, nemcsak tízezerholdas birtok, de lehet hatalom is! Kultúra, jogalkotás, a szellemmel való központi gazdálkodás.

Egyik fiának a halálos ágyán azt mondta ez a nagyhitű ember: Ifjúkorom minden világmegváltó eszméjében csalódtam. Hinnünk kell vallomásában, de úgy, mint a drámahősökében, kik nem félve még a megrágó Imazástól sem, épp csalódásuk következtében térnek vissza újra ifjúságuk eszményeihez. Ellentmondás ez? Nevezzük inkább vívódásnak.

Donáth Ferenc a vívódásai révén vált a hetvenes-nyolcvanas években jelentős személlyé, politikussá. A bizonytalan szóhasználat szerint: ellenzékivé. Azért bizonytalan a szóhasználat, mert ahhoz, hogy ő valóban az lehessen: parlament kellett volna, több évtizedes politikai kultúra s közélet. Nyugodt lélekkel jelenthetem ki itt a koporsója előtt: nem volt ő ellensége senkinek, pusztán hajlít hatat lan véleménye volt emberekről, helyzetekről és gondolatokról. Radikalizmusa is csak egyetlen alapelv körül sűrűsödött meg indulatosan: ne engedjük senkivel elhitetni, hogy nincs e hazában másféle akarat, stílus, szeretet és rajongás, mint amit a Hivatal engedélyez. És mivel van, ezért lett ő — bizonyságul is — egyik gondozója a Bibó-emlék-könyvnek s kigondolója a Monori Találkozónak, amely, ha jelképesen is, a sokféle címerű magyar értelmiségek csoportjait egyetlen szándék sátorponyvája alatt hozta össze.

Engem nemcsak a politika sodort az ő közelébe, hanem az irodalom is. A nyelv. Az anyanyelv. Akik ismerték, tudják:szemérmes volt a dicséretben és a kritikában is, de mindig arra biztatott: még, még, lombosítsam én is tovább a nyelvet, mert a költői szó nem csupán gondolatot közöl és érzelmeket, de a lelki függetlenség titkos, fujtogató örömét is.

Nyelv? Nemzet? Ezek a gyanúba keverhető fogalmak ugyanúgy vonzották és érdekelték őt, mint a közgazdaságtan vagy a statiszti- 17 -