Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)
1986-10-01 / 20. szám
CSOÓRI SÁNDOR Lélekben föltartott kézzel Donáth Ferenctől búcsúzom, ezúttal utoljára. A baráttól, az embertől, a magyar politikustól: a poklokon átlábaló idők résztvevőjétől és tanújától. A szűk kórházszobában, ahol kábulatba forduló, csöndes tusáját vívta, egyszer már elbúcsúztam tőle a tekintetemmel. Soha olyan gyötrelmes, lelket égető szimbólumot ! A bibliai Jób feküdt előttem egy rácsozott cella-ágyban. A sok-sok bűntelenül letöltött börtönév után bebörtönözve még végső sebeibe is! Sebek a homlokán, a tarkóján, a hálán, s a bőre alól kimenekülő hús gyógyíthatatlan mélyedéseiben! Hasonló testi bajok láttán a keresztény ember régen Isten kivételes, nagy próbatételeire gondolt: vajon elviseli-e a lélek a test gyötrelmes kínját s kibírja-e hite vad istenkáromlás nélkül? Később az újkor és a fölvilágosodás embere, már nem a hit, hanem a jellem próbájának tekintette a végzetes betegségeket. Donáth Ferenc mindkét próbatétel kemény vizsgáját kiállta volna. Titkosan romboló betegségével — majdnem egy évtizeden át — úgy élt együtt, mint aki a halál fenyegetőző táviratát állandóan a belső zsebében hordja. Nem panaszkodott róla senkinek, de nem is rejtegette senki előtt: egy-egy legyintéssel kísért keserű mosollyal hessentette arrébb a gondját. Az viselkedik így, aki az elmúlással szemben is realista! Ebben a magunk-mutogató, nárcisztikus világban az ő befelé forduló énje, az ő gőg-nélküli tartása, sokunknak megnyugtató ellenpontja volt. Lecsöndesítő sziget. Pihenőhely. Otthoni küszöb. A mindent fölgyorsító és összezagyváló időben mértéket őrző lelassulás. Egyén és hatalom másutt is, de a mi paranoiát termő térségeinken még a szokottnál is leverőbben, újra meg újra az időszeüség fojtogató zsarnokságába szédül bele: a mindig-mostba, a mindigjelenbe! Ha Donáth Ferenc oldalán sétálgattam fönt a Dániel úton, vagy ha az Angelika presszó homályos székein ültünk egymással szemközt, sose éreztem ezt a korunkra oly jellemző hajszás idegenséget. Ellenkezőleg: a történelem tonnás komótosságából éreztem meg inkább valamit. Kimért, lassú és mindig megfontolt mondataiból legtöbbször azt, hogy az igazi totalitás: maga a történelem. Lelket igazítani és növeszteni hozzá kell! Éppen ezért a kis taktikáz- 15 -
