Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)
1986-10-01 / 20. szám
Drámatemető a magyar színi ugaron Radnóti Zsuzsa: Cselekvés nosztalgia, Magvető, Budapest, 1985. A magyar drámaírásra és színházi életre remekül alkalmazható Ady mennydörgése, ami szerint mi mindig mindenhonnan elkésünk, sőt, folytathatnánk, gyakran el sem indulunk vagy ha igen, oda sem érünk. Ebből az alapállásból kell kiindulnunk, mikor ezt a rendkívül érdekes bíráló könyvet ismertetjük. Elöljáróban leszögezhetjük: szakemberrel van dolgunk. A kulisszák mögötti világról Thália felszentelt (v. szent őrülettel megszállott?) papnője, hivatásos celebránsa nyilatkozik, aki ráadásul művelt és érzékenylelkű is. Radnóti Zsuzsa, a Vígszínház neves dramaturgja, aki (s ez már irodalomtörténeti tény!) férjéből, Örkény Istvánból, világhírű drámaírót faragott, kötetbe gyűjtötte 10 tematikusán összefüggő tanulmányait, melyek 1967-1983 között jelentek meg szaklapokban. A cím. Cselekvés-nosztalgia bonyolultan, de vádol és dicsér is egyszerre, valamint kulcsot ad a főtémához. Cselekvés- (v. Ízlés) hiány a korrifeusokban. izlésformáló-szakikban, színiszakbarbárokban, azt eredményezte, hogy bár Magyarországnak mindig voltak tehetséges szerzői/drámái, de nem volt „kedvcsináló hagyománya" az eljátszáshoz. Ezért sok színháztörténeti láncszem nálunk kimaradt. A cím másrészt arra is utal, hogy a mai, u.n. „modern" drámákban, a 60-as évektől kezdve, szinte teljesen hiányzik a cselekmény. Ez, mint a szerző is véli, néha előnyös intellektuálisan (mint pl. Nádas esetében), de hátrányos is, mert a nagyközönségnek nem kell a kozmikus játék. A cselekvés (és lét) hiábavalóságából fakadó kiábrándultság bemutatását mégcsak elviselik, de ez a határ. Provinciális, mindig kissé „passé” színházi világunkban egyeduralkodó volt a kétely nélküli hit az egyén és a közösségi cselekvés feltétlen érvényességében. Végül az alcím: „Drámák színház nélkül”, nosztalgikusan idézi a szomorú tényt miszerint Csokonai óta a magyar színháztörténet tele van előadatlan v. alig játszott művekkel, melyek ha idejében színrekerülnek jelentősen módosíthatták volna a hazai drámaszemléletet és a kísérletező szerzőkből új — hagyományteremtőket faraghattak volna. Az írónő tehát, miközben bemutatja, hogy míg külföldön kb. 100 éve egymást követik a színpadon az „izmusok”, de nálunk csupán a naturalizmus vert gyökeret, meghívja az olvasót a „színháztalan drámák színházába.” Már Katona József is kesergett 1821-ben a „játékszíni költőmesterség” elé gördített állandó akadályok mián, de a fiókokban haldokló magyar darabok halmaza századunk második felében tömegesebb, mint valaha. Radnóti szinte kuli-munkával ásta ki és élte át írásaiban azt a mintegy 100 színdarabot, melyek vagy soha vagy túl későn kerültek bemutatásra. Példaként most felsorolunk röviden néhány korai „elkallódott" művet, majd kissé részletesebben térünk ki a mai „könyvdrámákra”, és a jelen Thália-lovagjainak „cselekményképtelenségére. A vitaindító cikk, „Volt-e magyar avantgarde” deprimáló; a szerző bebizonyítja, hogy volt sok: sutbadobva! A híresebb korábbi kísérletezők között volt: Balázs Béla (A könnyű ember. A tündér), Karinthy Frigyes (Énekóra, Omnibusz), Macza János (A fekete kandúr)és Barta Sándor (Igen — az utolsó kettő valódi dadaista egyfelvonásos!). Füst Milán (No mit szólsz Freiiigalh'!), Déry Tibor (Az óriás csecsemő) és Reményik Zsigmond (Biöse úrék mindenkinek tartoznak ez utóbbi kettő külön fejezetben is). Radnóti szomorúan állapítja meg, hogy „bár ezek ugyanabból a forrásból táplálkoztak, mint a külföldi avantgardisták... nálunk valamennyi visszhangtalan maradt.” Ugyanez, történt Krúdy Gyula színműveivel is, melyek közül a szerző elmeséli a közel 70 után „felújított" Vörös postakocsi drámaverzió kalandos útját a színpa- 156-
