Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

ELEKES A TTILA

Francois Villon és Faludy György mestereknek, akik tán tudják, hogyan eshetett meg mindez

Ezren sztrájkoltunk, kománk lett a bakter, dugtak szájunkba kolbászt, jó bagót, biztattak: jól van, munkás öntudat kell, ne gürcöljünk az úrnak szolgamód.

S mikor csak magam ültem öntudatlan, mert szájonvágtak egy bökversemért,

,,Mi az, lazsálunk?”— zúdult rám a katlan és kirúgtak, lábam földet sem ért.

Százezren voltunk, hordtuk szerteszéjjel mit addig birtokolt a régi úr, biztattak: vigyük harcos szenvedéllyel, rózsás jövendőnk így majd ránk virul.

S mikor csak én — mert kellett szebb jövőmhöz — zsebreraktam egy félmarék szeget, ugrott a bakter: menten főbelődözl,

(de feleztünk s így félrenézhetett).

Másik százezren, elvtárs szőtte selymek alól bőgtük, hogy vesszen az meg ez!, biztattak: ne higgyünk a szent kehelynek, az ember annyit ér, amit megesz.

S mikor csak nekem, csak úgy, tábla nélkül, szájam egy téves névre tévedett, emlékezve, arcom lilára kékül, mert vertek s ültem érte éveket.

Milliónyian mentünk öldökölni, zászló lengett és lelkünk reszketett, biztattak: nem potyára köll tökölni, kapunk majd fából vaskereszteket.

S most, mert én egy kis rossz aranykeresztért leszúrtam ezt a fertelmes banyát, testemet vén fejemtől elrekeszték és bennem nyűvek verdesnek tanyát.

Ajánlás: Mindenkori hatalmas Herceg Úr!

Most, hogy a pondró már testembe túr és csontig rágott, ilyen öszlövérre, akaszd föl magad köntösöd övére!- 8 -