Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

A társadalmi-politikai berendezkedés legitimitása érintkezési formáinak, artikulációs csatornáinak, intézményeinek és intézményes technikáinak közfelfogáson alapuló nyilvános elismerése. Maga a közfelfogás vagy eleve elfogadott, öröklött értékek s ennek megfelelő erkölcsök, szokások tekintélyére alapul — tradicionális társadalmakban —, s ilyen módon az érintkezési formák tartalmilag is telítettek (például bensőleg elismert egyenlőtlenséggel és alávetettséggel). Vagy — a modern társadalmi legitimáció eszménye szerint — tudatos és szabad beleegyezésre épül, s ilyen módon az érintkezési formák valóban formák, elfogadott szabályrendszerek, melyeknek tartalmai nem szabályozottak. „Csak” maga az egyetemes érintkezési forma léte tartalmi érték, valamint annak előfeltételei: a szabályozás átláthatósága és tudatosítása, a szabadságjogok szavatolása, a jogegyenlőség, az érintkezés zavartalanságát biztosító közszellem stb. Mindaz, amit Bibó kései művében A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságaiban „alapvető rendező elveknek” nevezett. Ezek az elvek nem jogszabályok és nem erkölcsi maximák, „hanem a társadalomszervezés érvényesülő szabályait, viszonylatait és tényeit igazoló vagy esetleg bíráló közmeggyőződés megfogalmazásai s egyben a társadalomszervezés beépülő regulátorai: a velük való megegyezés adja a szóban lévő jogrend igazolását, legitimitását.” (The Paralysis of InternationaI Institutions and the Remedies. The Harvester Press, 1976. 10. old.)

Bibó István munkássága a formák (keretek, határolt mozgásterek) végiggondolásából és létrehozásukra tett javaslatokból áll. „Formák ezek” — írja A demokratikus Magyarország államformája című cikkében (Szabad Szó, 1946. június 10. 1. old.) az államot vezető hatóság, az államfői intézmény megszervezéséről és a törvényalkotásról —, „de életbevágó formák, mert csak rajtuk keresztül tud valósággá válni az az erő, mely a mindenkori helyzet politikai tekintélyét megragadja, a törvényesség ereje. Amelyik kormány törvényesnek tudja magát és érzi maga mögött az erre vonatkozó meggyőződést, az tud határozott és rugalmas, bátor és nagylelkű, erélyes és engedékeny lenni egyszerre.”

A formakidolgozások területe — ha megmaradunk Bibó kezdetben idézett három fogalmánál — a „Hatalom”, a „Hivatal”, és az „Élet” tényezői közül a középső az, amelyet alább a jogi-politikai-igazgatási szabályrendszerrel azonosítok majd. Valóban ez (és e formák történeti szociokultúrális megalapozása) áll Bibó életművének tengelyében. Ha a politika a hatalomgyakorlás művészete, a politikai elmélet pedig a hatalom megszerzésének és megtartásának technikáját és organizációját írja le, akkor Bibó nem politikus és nem politikai teoretikus. Nem pártpolitikus, aki hatalmi poziciókat kalkulál. Nem forradalmár a szónak abban a szűkebb értelmében, amelyet a bolsevizmusra való tekintettel „a céltudatos kisebbség direkt akciójaként” definiált (A magyar demokrácia válsága. Valóság, 1945. 2-4. sz. 9. o.), de nem forradalmár a szó-75 -