Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

egy reflektort. A fénynyaláb körözni kezd, át- meg átsuhan Horowitz arcán.

— Ez csak játék, Horowitz! — szólal meg egy suttogó, megafonnal felerősített hang. Csernáké.

— Azt hiszi, azért, mert a Föld gömbölyű, maga ide-oda futkoshat rajta? — mintha nevetne a hang. Horowitz némán áll a vízben.

— Azt hiszi, egész életében elégedett lesz azzal, hogy vaktölténnyel lövöldözik-dözik-dözik... — a hang visszhangozva hal el.

— Vagy, hogy addig markolászik a kezével, míg csak egy nyak nem kerül közé? És higgye el nekem, sohasem a megfelelő nyak, Horowitzvicc-vicc-vicc...

Ez egy kicsit komikusán hangzik, Horowitz majdnem hangosan elröhögi magát. És ahogy megpróbálja visszafojtani a röhögést, megrándul, és mintha süllyedni kezdene. Idegesen próbálja megkeresni az egyensúlyát.

— És közben egyszer sem jutott eszébe megkérdezni, itt van-e, vagy már ott! Persze lehet, hogy magának van igaza, ez néha olyan mindegy mindegy-...

Horowitz helyzete egyre kétségbeejtőbb.

— Na, kijön, Horowitz? Vagy jó ott a kútban-kútban-kútban...

Horowitz már nem is hallja a hangot.

— Ha nem szánta még el magát, gondolkodjon! Van időnk... (időnkidőnk-...)

Horowitz feje már alámerül egy-egy pillanatra, de mindig sikerül kiszabadítania magát.

— Unatkozik-kozik-kozik...? Meséljek addig vicceket-ceket-ceket...?

Horowitz kapálózása egyre komikusabb. Kintről nézve olyan, mint

valami pancsoló béka.- 42 -