Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

— Ki a főnökük?

A szürke ember elmondja Csernák személyleírását.

— Az lehetetlen! — mondja hangosan Horowitz. Minden fej feléjük fordul. A szürke ember rémülten húzza be a nyakát. Mindenki őket nézi. Kinyílik a rendelő ajtaja. Az ajtóhoz legközelebb ülő feláll és bemegy. Az ajtó becsukódik utána. Ez a közjáték eltereli róluk a figyelmet.

— Az lehetetlen! — mondom most már suttogva a Szürkének — Az, akit maga a főnöküknek nevez, tegnapelőtt még teherautósofőr volt!

A Szürke úgy néz rám, mint egy őrültre.

— Összecseréli valakivel — nyögi ki végül. Most álljak le magyarázkodni?

— Mit fognak csinálni velünk maga szerint? — kérdezem inkább.

— Kivizsgálnak — feleli.

— Kihallgatnak?

— Mondom, hogy kivizsgálnak. Ez egy kórház!

— Mi a fenének vizsgálnak ki? — értetlenkedem.

— Betegségnek tartják...

— Mit?

De Szürke nem meri kimondani. Nem is firtatom.

— És maga honnan szedi ezeket? — kérdem inkább.

— Engem már hetedszer kapnak el — majdnem elmosolyodik — Már kívülről tudom az egészet. Hetedszeri nekifutásra sem sikerült, úgy bizony... Néha már azon gondolkozom, nem kéne-e tegeződnöm azzal a főnökkel — nevet fel váratlanul, hisztérikusan. Megint mindenki minket bámul. De ez azért egy kicsit sok, amit ez az őrült itt összehord.

— De hát mondtam már magának, hogy az a pasas tegnapelőtt még teherautósofőr volt!

Szürke szomorúan néz rám.

— Látja, ezért van szükség a kivizsgálásokra. Maga tényleg nem normális — mondja atyainak szánt mosollyal.

— Ha ennyire szereti őket, miért akart... — de nem tudom kimondani, mert a Szürke rémülten tapasztja a kezét a számra. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy lepofozom.

A rendelőajtó ismét kinyílik.

— Horowitz! — kiált ki egy hang.

Horowitz lassan, csodálkozva áll fel. Mindenki őt nézi.

— Tudja, kizártak az Egyetemről — válaszol kissé elkésve a szürke ember.

Horowitz rémülten nézi. Aztán bemegy a rendelőbe. És megint, minta régi szép időkben, ott ülök Boldog tanár úr és Leichner tanár úr színe előtt. „Stan és Pan”: atyai mosoly, megkettőzve. Üdvözölnek, hellyel kínálnak, szokás szerint egymásnak címezik a nekem szóló mondataikat... Elmond-37 -