Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

Nem lehet „verset írni”. Verset csak „leírni” lehet — gyorsan és hű­ségesen, változtatás nélkül, ahogy a vers lediktálja magát. Nem lehet elhatározni, hogy „írok egy szép verset...” De sokan írnak rigmusos pam­­fletteket. Ezek nem igazi versek, csak poémák, amelyek álarcosán, ál­­ruhásan lopódznak az irodalomba. * Arany. Etele halála. A Birodalom megrendül, mert egy ember elszen­­deredett... Ha ez lehetséges, mi a Hatalom? Képesség, energia? Egysze­mélyes arcvonal?... * Exit Mao Tse Tung. Egyezer millió, vagy még több ember gyászol. Egyezer millió, vagy még több ember számára megvalósított egy rend­szert, amely ad ennek a tömegnek mindennap egy marék rizst, időnként egy köntösre való kék vásznat, néha egy sarut, aztán fedelet, iskolát, betegellátást és néha egy kerékpárt vagy táskarádiót is... Ez nagy tel­jesítmény, ha igaz. A kövér, öreg Buddha — Mao - a sinológusok szá­mítása szerint közel negyven millió ember elpusztítása árán valósította meg ezt az eredményt — így becsülik a polgárháború és a forradalom évtizedeiben elpusztult áldozatok létszámát. A „kultúrforradalom”-nak nevezett „élénkítő” közjáték megkísérelte eltüntetni a tízezer éves kínai kultúra tapasztalatait és módszereit. A kísérlet bukás volt, az utódok most iparkodnak a nagy rombolás cserepeiből valamilyen életképes va­lóságot összecsirizelni. Ugyanakkor a szomszédos Japánban, aztán Taiwanban — ugyanolyan zsúfolt és nyersanyagszegény országokban — kommunizmus nélkül, három évtized alatt a szabad gazdálkodás rend­szere megvalósított egy életszínvonalat, amelyhez hasonló nincs sehol a színes világban. Ha az elmúlt három évtizedben Mao Kínája nem a kom­munizmussal kísérletezik, hanem a korszerű magánvállalkozás és köz­teherviselés rendszerével épít új Kínát, a távol-keleti Birodalom ma a világ vezető hatalma lenne. így kell még ötven év, amíg globális vonat­kozásban élni tud az erejével. ♦ A kommunista égövből érkező levelek felhangja egy új szólam: az unalom. Van, aki hümmögve írja, hogy a jelen nem olyan szűkös, mint volt a közelmúlt, de mi lesz holnap?... Van, aki gondterhesen motyogja, hogy „nem jó így, ahogy van, csak ne legyen rosszabb”. De mindje meg­írja, sorok között vagy vastag betűkkel, hogy amit gyűjtőszóval „kom­munizmusnak” neveznek, nemcsak nagyon veszedelmes és kilátástalan, hanem emésztően unalmas. A munkás, aki fél századon át mindennap olvassa a gyár kapuja felett a biztatást, hogy „tied a gyár, magadnak dol­gozol”; az értelmiségi, aki idegesen megnézi csuklóján az órát, amikor-20-

Next

/
Oldalképek
Tartalom