Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)
1985-09-01 / 17. szám
Nem lehet „verset írni”. Verset csak „leírni” lehet — gyorsan és hűségesen, változtatás nélkül, ahogy a vers lediktálja magát. Nem lehet elhatározni, hogy „írok egy szép verset...” De sokan írnak rigmusos pamfletteket. Ezek nem igazi versek, csak poémák, amelyek álarcosán, álruhásan lopódznak az irodalomba. * Arany. Etele halála. A Birodalom megrendül, mert egy ember elszenderedett... Ha ez lehetséges, mi a Hatalom? Képesség, energia? Egyszemélyes arcvonal?... * Exit Mao Tse Tung. Egyezer millió, vagy még több ember gyászol. Egyezer millió, vagy még több ember számára megvalósított egy rendszert, amely ad ennek a tömegnek mindennap egy marék rizst, időnként egy köntösre való kék vásznat, néha egy sarut, aztán fedelet, iskolát, betegellátást és néha egy kerékpárt vagy táskarádiót is... Ez nagy teljesítmény, ha igaz. A kövér, öreg Buddha — Mao - a sinológusok számítása szerint közel negyven millió ember elpusztítása árán valósította meg ezt az eredményt — így becsülik a polgárháború és a forradalom évtizedeiben elpusztult áldozatok létszámát. A „kultúrforradalom”-nak nevezett „élénkítő” közjáték megkísérelte eltüntetni a tízezer éves kínai kultúra tapasztalatait és módszereit. A kísérlet bukás volt, az utódok most iparkodnak a nagy rombolás cserepeiből valamilyen életképes valóságot összecsirizelni. Ugyanakkor a szomszédos Japánban, aztán Taiwanban — ugyanolyan zsúfolt és nyersanyagszegény országokban — kommunizmus nélkül, három évtized alatt a szabad gazdálkodás rendszere megvalósított egy életszínvonalat, amelyhez hasonló nincs sehol a színes világban. Ha az elmúlt három évtizedben Mao Kínája nem a kommunizmussal kísérletezik, hanem a korszerű magánvállalkozás és közteherviselés rendszerével épít új Kínát, a távol-keleti Birodalom ma a világ vezető hatalma lenne. így kell még ötven év, amíg globális vonatkozásban élni tud az erejével. ♦ A kommunista égövből érkező levelek felhangja egy új szólam: az unalom. Van, aki hümmögve írja, hogy a jelen nem olyan szűkös, mint volt a közelmúlt, de mi lesz holnap?... Van, aki gondterhesen motyogja, hogy „nem jó így, ahogy van, csak ne legyen rosszabb”. De mindje megírja, sorok között vagy vastag betűkkel, hogy amit gyűjtőszóval „kommunizmusnak” neveznek, nemcsak nagyon veszedelmes és kilátástalan, hanem emésztően unalmas. A munkás, aki fél századon át mindennap olvassa a gyár kapuja felett a biztatást, hogy „tied a gyár, magadnak dolgozol”; az értelmiségi, aki idegesen megnézi csuklóján az órát, amikor-20-
