Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

Versében gondolat és kép harmóniája, szemérmesen itt-ott bevallott halálfélelem. Az Arab mezőn égi hangjának hívását — „sehogysem értelek, / hogy e földről, ahol mindennek vége, / mért nem vágyói a nemlét gyönyörére?” — visszautasítja. Élni vágyását két különböző — mozgalmi és művészeti — példa segíti. Az önkéntest (Beállók katonának) Vámbéry, Fényes, Kéri, Jászi, Ignotus szelleme küldi a „náci ordas” ellen, s ő bízik abban, hogy — etikai próbának sem utolsó csatában — meg tudja majd vívni a saját harcát. S nem kevesebb erővel személyes becsvágya is sarkallja: magyar költő akar lenni, illetve maradni.

Számára a vers a lét egyetlen közege, fájdalom, gyötrelem. És mégis, minden körülmény közt játszik. Versmuzsikája, már-már tökéllyel és néhányszor a túlcsordulás veszélyével, a Nyugat költőit idézi. A széléppen Kosztolányit: „Az égen ferde csillag billeg, / a földön vérszín szikla csillog — / e tájhoz annyi illat illet, / mely pille módra szállt és illőt t. ’’Színei

— bevallottan színtanulmányokat végez — tájhoz (Kasba, Marokkó, San Francisco) és napszakokhoz (leginkább az alkonyhoz) kötődnek. Tobzódik bennük, a fényre szomjas szem fölhabzsol mindent: a violapirostól a vadvörösig, a szürkétől a megalvadt vér barnájáig. Érzéki és pontos, s mintha csak festőtől származnék, oly plasztikus a kép: Alkony San Franciscóban.

Meggylé folyt zubbonyomra és kadarka.

Hol vagy? szólalt meg mögöttem szerelmem, de én csak álltam, térdig vérnarancsban s rézkardokkal szememben.

Szinte utolérhetetlen tökély e kinagyításban; a költő megsejtett valamit természet és ember harmóniájából. És nem kevés benne a megnevezhetetlen fájdalom, az Úrral, Istennel szembeni alázat, melyet csak a nagy filozofikus „élményversek”, a Magányosan s kegyetlenül (1944) és a Fehér egerek ( 1961 ) fognak kibontani. Az előbbiben, akárcsak Kosztolányi a Hajnali részegségben, Faludy a nagy égi játékos csodáló vendég szerepét játssza. Az „égi rendező”, kit — bár keresett — nem talált meg sem New Yorkban, sem Bécsben, sem Budapesten, akkor jelenik meg egy pillanatra, mikor a költő a gumifa virágja láttán lét-nemlét kérdésein töpreng. Megjelenik, de nem ahogyan megkívántatott: mezítelen, pőre lényével, hanem „pondrók és emberek uraként” — és mindvégig villódzva, éles kontúr helyett átmeneti állapotot színlelve: eltűnőben.

Az Összegyűjtött versek (Püski, New York, 1980), cezúraként, egy-egy nagy költeményt kiugrat, evvel is jelezve: minden poéma, mely összefoglaló szándékkal íródik — lezár valamit s egyben valaminek a kezdete

— képes erre a szerepre. A Búcsú Amerikától (1946) különösen. Már a helyzet is, mely előhívta, fölfokozott. A búcsú zsolozsmáját mormoló utazó az Atlanti-óceánon sikló hajó fedélzetéről néz vissza az odahagyott partokra. Énjét s mégis akárha a történelmet faggatná, számon kér és- 11 -