Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

igazáról senkit, csak — regisztrál. Ellenségek (támadások), barátok (magasz­talások) egyformán hidegen hagyják. Hogy saját meghatározásával jellemezzem: Ő az, aki még az emigráción belül is ,.emigrál a magányba"; aki egy „széteső civilizációban” a maga számára „leghigiénikusabbnak” az „egyedül maradást” tekinti; aki — alkotó ember számára — fárasztónak és károsnak ítél bármiféle „társaságot”. Tehát: a Magány, a maga hermetikus, végletes formájában, ahogyan egy ré­gebbi regényében, az Igaziban írta:,, Eljön egy pillanat mindenki életében, amikor egyedül marad és nem tud már segíteni senki". Ez a magány azonban egyoldalú, egyirányú. Nem mozdul ki elefántcsonttornyából (nem is enged be oda senkit!), ugyanakkor azonban árgus tekintettel nézi a világot, és megfog minden megfog­­hatót. Olvasás közben ezt magamban így fogalmaztam meg: Márai (az idős Márai) tágranyitott.figyelőSzem. Az érzelmek, a szenvedélyek elmúltak, de megmaradta lankadatlan érdeklődés. A másik jellemző vonás, amit annak idején Kovách Aladár Mindszentyre vonatkoztatott: a magatartás. Márai is: megtestesült Magatartás. Nem ügyes­kedik, nem kacsingat, nem koldul morzsát a hazai irodalmi ítészek asztaláról, és — sztoikus bölcsként — azt is jól tudja, olyan mindegy, hogy „hazai rög” vagy idegen föld hull az ember koporsójára, ha egyszer már kilépett a világból. Világos előtte (minden politikai meggondolástól független), hogy hiába menne Magyar­­országra, azt a világot, amit elhagyott — az Ő világát — többé meg nem találná, hiszen nemcsak térben, időben is eltávolodott. „Hazafi” — a maga értelmezésében, és „arisztokrata” — szintén a maga ér­telmezésében. Nála minden nemzetszolgálat és nemesség mögött egy racionális, szilárd dolog van: „a vállalt munka minősége", melynek minden bizonnyal „visz­­szaható ereje van a hazára ”. Mindezt előrebocsátva, nézzük meg most részleteiben, milyen témák fog­lalkoztatják, milyen témákról tartja érdemesnek (a nyilvánosság számára is) el­mondani véleményét amerikai izoláltságában. Elsősorban a világ (ebben is főként a polgári Európa) sorsa, jövője érdekli és aggasztja. Megretten az egyre táguló Or végtelenségétől, a növekvő számok felfoghatatlanságától. Nyugtalanítja a gépek (computerek és robotok) egyre erő­szakosabb uralma, mely egy napon túlhaladottá, idejét múlttá, „feleslegessé” teheti az embert; szomorítja az eltömegesedő „konzumtársadalom”, a régi érték­rend válsága. Ugyanakkor, csökönyös bele-nem-nyugvással, újra és újra meg­kísérli a ,,nyugati közöny" és az orosz nihilizmus ’’elemzését, a kapitalizmus, illet­ve a kommunizmus lényegének megragadását, ami természetesen — a kor em­berének, aki nem rendelkezik még kellő távlatokkal — lehetetlen. Maradnak a nagyon érdekes, sokszor zseniális részletmeglátások, felfedezések, sok-sok, a „szöget fején találó” megállapítás. A Napló — természetesen — gyakran foglalkozik'//7ozfi/7aí kérdésekkel is. Állandó (kínzó) latolgatás tárgya a valóságos és a misztikus, a racionális és az irracionális egymáshoz való viszonya. Meghatározásai az öregségről orvosi pon­­tosságúak. A határon, a „borotva élén” jár, ahonnan minden pillanatban át lehet „billenni” a halálba. Mégsem a „halálközelséget”, hanem az ..élettávolságot "érzi furcsának és fájdalmasnak: hogy mindaz, amit egykor fontosnak talált vagy sze­retett, nem mond neki többé semmit. Az utazásokról keveset és felületesen beszél (az utazás számára már csak „hely­­változtatás”, „kilépett az öregség rutinjából", nem akar „megérkezni” sehová), a tájakról is csak elvétve. Megsirat egy kivágásra ítélt évszázados fát, elmereng az Óceán „mindent sterilizáló” végtelenségén... Gondosan beszámol viszont a kezébe kerülő könyvekről! Elmondja, milyen öröm volt például számára, amikor — végleg Amerikába költözve — ismét lehe­-111 -

Next

/
Oldalképek
Tartalom