Szivárvány, 1984 (4. évfolyam, 12. szám)

12. szám

egyébként később, a letartóztatásomkor felkereste anyámat, és 63-ban, a szabadulásom után találkoztunk is párszor — de valahogy nem lett semmi a dologból. Rendes lány volt, vasutaslány, tanítónő — és, tudod, engem éppen az zavart: hogy majd nem taníthat, ha hozzám köti az életét. Ezért húzódoztam én ettől az ügytől. De vissza a kérdéshez: éjfél körül értem vissza a kórházba, ahol még nem lehetett sebesült, mert nagyon ráértek engem hallgatni. Másnap hajnali 5-kor megint kiszököm, az Emkéhez megyek; megállók a sarkon, jön-megy a tömeg, én meg elkezdek ott nekik beszélni. Nem tudom már, hogy miket, csak úgy rögtönöztem. Olyasmiket például, hogy elmegy mellettünk egy tank, mire én mondom: „Azok a tankok lőnek ránk, amiket a mi békekölcsöneinkből építettek”. Mindig volt körülöttem vagy száz-kétszáz ember; volt aki azt mondta: „Le kellene az ilyet tartóztatni!”, mások meg bíztattak, hogy csak mondjam, mert igazat beszélek. Erre mondtam, hogy a szobor ledöntése visszaadta a hangom. De kéthárom óra múlva vissza kellett mennem a Péterfybe, mert nagyon gyönge volt még a torkom.

— Másnap megint kijöttél?

— Persze, mindennap, aztán 28-án végleg hazamegyek, a Murányi utca 1-be. Ezt elfelejtettem mondani: 55-ben, a leszerelésemkor vettem egy ablaktalan raktárhelyiséget, ahol az anyámmal laktam aztán. Ide megyek-haza vasárnap, 28-án, itt alszom, másnap bemegyek a gyárba — aztán nem is alszom ágyban egészen a letartóztatásomig, december 11-ig. Na, mindegy. Szóval, 29-én, bent a gyárban, a kultúrteremben összegyűltünk vagy ötszázan; álldogáltunk, beszélgettünk — volt miről. Utcai ruhában voltunk, nem öltöztünk be, mert ahhoz kevesen voltunk, hogy beindítsuk a termelést. Már nem emlékszem, hogy kicsoda, de valaki azt javasolta: válasszunk munkástanácsot. Arra sem emlékszem már, hogy az én nevemet ki dobta be; elég az hozzá, hogy nekem is fel kellett mennem a színpadra. Tizenöt tagú lett végül az ideiglenes munkástanács. A kultúrteremből felmentünk az igazgató szobájába; itt meg valaki azt javasolta, hogy legyek én az elnök, de én nem vállaltam. A koromra, a tapasztalatlanságomra hivatkoztam — huszonhárom éves voltam —, és a Báli Sanyit javasoltam. Tudod, egy kicsit az is bennem volt, hogy egy ilyen elnökség engem nagyon megfogna, odakötne a gyárhoz, meg hát ezerféle kommunista is volt ott, én meg nem akartam civódni senkivel. Így aztán összekötő lettem a kerülettel meg a többi üzemi munkástanáccsal.

— Kikre emlékszel a munkástanácsból?

— Simon Ferenc, egy nagyon rendes mérnök és Opatowszky Árpád, géplakatos. Volt ott két tizennyolc éves, lelkes fiatalember, akik nem voltak tagok, de a tanács munkáját nagyon segítették: a Balogh Jóska és Szelvényi Imre. Szelvényi olyan személyi titkár-félém lett nekem később: a kerülettel, a kerületi munkástanáccsal meg az üzemiekkel ő tartotta a kapcsolatot, vele üzentem, ha valakivel beszélni akartam, meg ő hozott be nekem ennivalót a gyárba.

— Mik voltak az első intézkedéseitek?

— Még fent az irodán elhatároztuk, hogy a munkát felvesszük, és gyárőrséget szervezünk. Azt természetesnek tartottuk, hogy a forradalom kivívta: ne az igazgató dirigáljon, hanem mi vegyük kézbe a gyárat. Az őrségre meg azért volt szükség, hogy a gépeket, anyagot védjük, és nehogy kétes elemek jöjjenek be agyárba. Én délután hozattam két rádiót meg magnókat, hogy felvegyük a különböző rádióadásokat, szóval, hogy tájékozódjunk. Meg aztán, ahogy sétáltam az üzemben, sorra leszedtem a dekorációkat: képeket, csillagokat, szobrokat, mifenét. Mondtam, hogy aki nem tud nélkülük meglenni, az hazaviheti — termelni dekoráció-86-