Szivárvány, 1984 (4. évfolyam, 12. szám)

12. szám

MÓZSI FERENC

Az istenek halnak, az ember él

A költő megél, átél és megértet népével átfoghatatlan, de felfogható, végzetesen verses dolgokat.

Babits Mihályra, mint általában a szellemileg, érzelmileg kizsigerelt költő óriásainkra, már annyi kifacsart jelzőt aggattak, ezért próbáljuk versein keresztül lemérni az ige-igazat. Mert az istenekkel a vértelen imák is elhalnak, de az isteni gondolat zsoltáros embere örökké él.

Babits művészi hitvallásának legszebb bizonyítéka: Örökkék ég a felhők mögött. Ez az emberi fohász gyarló, de gyönyörűségesen esendő fohászkodás, a költészet keresztjein való többszörös megfeszíttetés és feltámadás jellemző Babitsra. A Holnaposokkal, a nagyra tartott nyolcakkal robban 1908-ban az irodalmi életbe és pár versével kivívta magának az elismerést. Ady Endrével ugyan nem rokonítható, de a nyugatosok élmezőjében feltétlenül Móricz Zsigmond mellett ő a legnagyobb, kimagasló vezéroszlop. Ha Ady a poéta nascitus, akkor ő a poéta doctus. Azaz, az őstehetség, a született költő és az érzelmek, a szellemi élet iskolájában kitanult, mívelt mesterköltő. Mondanivalójának magányából verseivel üzen, a lemondás hangján szól és bizony már a líra maga sem lelkesíti. Több költőre jellemző ez a pesszimista hang. Ezen a skálán feltétlenül Tóth Árpádra hasonlít.

Az életemet elhibáztam, mint megannyi hasonló ihletettségű szép vers tulajdonképpen a költészet műhelyéből egy remek darab a téma önkiválasztódottságára.

A Fekete ország, az induló költő borús verse, de csak ebből a vészjelzésből fakadhattak a remény rímei. A keresztény vagy katolikus költő jelző érthetően ráillik Babitsra, de mégis inkább, verseiben vallásosan érző, huszadik századi vátesznek jellemezném. Az oly tiszta, naivan csengő hang, mely őszinte költőinket kellene hogy jellemezze, ez Adynál vitathatatlanul mélyebben és tömörebben, komorabban hangzik, míg Babitsnál csak saját művészi formakészségét fejlesztő avagy nyugtató gyakorlatként kerül papírra. A Zsoltár gyermekhangra is ebből az időszakból való.

Míg Ady önmagát korbácsolva versesen vezekel, és úgy int a bocsáthatatlan bűnökre és írva éli intelmeit, bibliásan botladozva, addig Babits tanárosan oktat, bűnbocsánatért esedezik, de lírájában a szó-székre kiáll és gyónva ostoroz. „Miatyánk, ki vagy a mennyekben, harcokban, bűnökben, szennyekben,...”

A mindent megváltoztathatóság dicsősége mégsem az övé, hanem az alkotás csitító lázáé. Általa születik újjá a dal, a rímek reneszánszának mestere ő, mégis öncélúnak tűnő esengés ez, de a Dallam csodaszépen- 36 -