Szivárvány, 1984 (4. évfolyam, 12. szám)

12. szám

Negyven japán vers Harminc hájku

BÁSO (1634-1694):

Holdfény és fodros, ondulált felhők. Egy féreg titkon most fúr meg egy sós mandulát. *

A fák közt riadt őzek.

Varjú a száraz ágon.

Búcsút mondok az ősznek.

Köd, eső, szálló párák.

Oly jó, hogy nem kell mindig látni a Fuzsijámát.

*

A viskóban, ahol lakom négyszögű fényt vet rád s reám ablak-holdam, hold-ablakom.

*

Ankét a békákról

BÁSO:

Lábát kinyújtja hosszan a versenyúszó béka mikor a tóba lottyan.

*

SZENSZECU:

Kis fellegek.

A kakukk hangja laposan hasal a víz felett.

*

Vad tücskök muzsikálnak. Megrepesztik a sziklát.

Átfúrják fülcimpámat.

*

Barátom kunyhójában ér az alkony. Felrakom a jéghideg falra vén talpamat s elalszom.

*

Betegen és letörve fekszem. Kiszáradt tarlón futnak álmaim körbe.

SÚG EN:

A szerzetes enervált, bús és fáradt. De leveli békákra is ránehezedik alkonytájt a bánat.

*

DZSOKUSI:

A hegygerinc mögül felkelt a nap. Hajnalban alig hallhatók a békák, mert buddhista imákat mondanak.

*-32-A varangyos féltékeny: a fűben ül egész nap, hátán csinos nejével.