Szivárvány, 1984 (4. évfolyam, 12. szám)

12. szám

Másrészt az is igaz — volt már róla szó —, hogy a humanista ábrándok évszázadokkal, olykor évezredekkel, megelőzik a lehetőséget, realitást.

Kissé viszolyogva írom le, azzal a gyanakvással: vajon nem az ábránd szólal meg bennem is: nem nagyon sokára — talán egy-két évszázad sem kell már hozzá — a világméretű költözködési szabadságjogát is a valóságosan gyakorolható, alapvető emberi jogok közé sorolhatják — utódaink. S jogi szempontból végképp elavul — bár erkölcsi szempontból akkor sem avul el —, amit Széchenyi a haza elhagyásáról vallott:

„Bármily csekély legyen az erő, melyet magában érez, elhagyni hazáját az embernek szabadságában nem áll soha!”

Egyenlőre a népek — általában — féltékenyen őrzik viszonylagos függetlenségüket vagy függetlenségük maradványait. Az országhatárok viszonylag önálló gazdasági egységekre szabdalják fel a földgolyót, s a társadalom „újratermelésének” egész küzdelmes folyamata — belügy. Népi-nemzeti felelősség.

India azon a címen, hogy ott aránylag sokkal több gyerek születik, nálunk pedig, hosszú idő átlagában, a világon a legkevesebb született, nem terhelheti át a szülési-nevelési költségek, segélyek valamilyen részét a magyar államháztartásra, költségvetésre. Mint ahogyan mi sem terhelhetjük át igen veszélyes mértékben elöregedő társadalmunk nyugdíjasellátásának terheit India költségvetésére azon a címen, hogy ez így igazságosabb, minthogy nálunk sokkal-sokkal kisebb a nyugdíjas korúak aránya.

Természetesen azokban a legfejlettebb országokban, amelyek életszínvonala óriási vonzerő, s ahol az illetékes hivatalokat ostromló bevándorlási igény sokszorosa a kivándorlási igénynek, igen hasznos politikai húzás ezt a még beérleletlen szabad költözködési jogot megelőlegezni, pontosabban: ennek csak egyik felét: a kivándorlás szabadságát.

Aligha lehet véletlen, hogy a nemzetközi fórumokon éppen ezek az államok a kivándorlási szabadság leghangosabb szószólói. Ugyanakkor szigorú korlátozásokkal kiszűrik a határaikon tülekedő bevándorolni szándékozók legjavát — tudósokat, orvosokat, mérnököket vagy épp hiányzó szakmunkásokat bocsátanak be főként, a hazai munkapiac mindenkori szükséglete szerint.

Fordított képlet: sok, elmaradottabb, túlnépesedéssel küzdő országban ugyancsak szabad a kivándorlás, sőt még szervezik, ösztönzik is, akár a századforduló Magyarországa. Fájdalmas érvágás, igaz, de nem a hatalmasoknak fáj. És — biztos hatású. Gyorsan levezeti a nyomor, a munkanélküliség miatt felgyűlt társadalmi feszültségeket; elhárítja a korhatag osztályszerkezetet s a hatalmi rendszert fenyegető robbanásveszélyt.

Egyik sem a mi esetünk.

És egyik sem biztató megoldás...-20-