Szivárvány, 1984 (4. évfolyam, 12. szám)

12. szám

vagy legalábbis nem érvényesülhet tartósan a kontinuitás ellenében.

Arra a következtetésre kell jutnom: a társadalmi lét, a társadalmi fejlődés rendező elve a kontinuitás.

Noha a család szerepe kétségkívül a legfontosabb, korántsem pusztán a család révén érvényesül ez a fő törvény. Minél fejlettebb a társadalom, annál több szerep jut az élet átörökítésében a családon túli szülő-nevelő közegnek: a szűkebb és tágabb társadalmi környezetnek — kisközösségeknek, keretközösségeknek.

Az élet voltaképp oszthatatlan: a közösség is él, nemcsak az egyén. A közösségnek is van élet ösztöne, és ezt, jóllehet, a hozzá tartozó egyének éltetik, képviselik, fejezik ki: más minőségű, más természetű, olykor a magánéletösztönnél hatalmasabb erő. Biológiai értelemben az egyén vér szerinti utódaiban válik „halhatatlanná”, de szociológiai értelemben akár saját utód nélkül is „halhatatlan”: a szülő-nevelő közösségek révén, melyeket az utód nemzedékek éltetnek tovább.

Külön hangsúlyt érdemelnek: a kisközösségek.

Visszagondolva az életemre: a legtöbbet kisközösségektől kaptam; legerősebb hatásokkal azok neveltek olyanná, amilyen vagyok.

De hiszen nyilvánvaló, hogy az embert a leghatásosabban szűkebb környezete neveli, mégpedig azok a kisközösségek, amelyeknek fiatal korában, eszmélkedésében, munkájában — élete során — tagja volt. Ahol jól érezte magát a hozzá hasonlók társaságában. Ahol valamilyen közös feladat, vállalkozás, munka, eszme, netán közös fenyegetettség, veszedelem — a közösségi élmények sora — fonta szorosabbra az együvé tartozók körét. Ahol a többszörös és viszonos kötődések, vonzalmak, kapcsolatok olyan bokra képződött, hogy szögről-végről mindenki mindenkinek hozzátartozója lett.

Egy osztály lehet ilyen közösség — az iskola már nem.

Műhely lehet — a gyár, az üzem aligha.

A Győrffy Kollégium ilyen közösség volt, s a népi kollégiumok úgyszintén. A több száz ágyas modern diákszálló már nem az.

Ilyesféle közösség egy apró falucska is — a város már semmiképp. (Régi városrészek egy-egy bérháza, utcája, lakónegyede még őrzi ennek az emberi együvé tartozásnak a jegyeit, a maga módján a társadalom élő sejtszöveteként. Az új lakótelep persze szebb, korszerűbb, modernebb, de — legalábbis egyelőre — nem élő társadalmi közeg; a sokrétű kapcsolatokból, a sokszínű közösségi jegyekből — legalábbis egyelőre úgy tetszik — szemernyit sem örökölt.)

Tudom, nincs út visszafelé; a kisközösségek régi formáit javarészt lehetetlen volna feltámasztani. A civilizáció fellazítja, elbontja őket, s alig ad helyettük újakat.

Jellemző ellentmondás ez: a fejlődés alacsonyabb szintjén a kollektivizmus létkérdés, a normatív közgondolkodás szükségszerű. Amikor a társadalom a fejlődés magasabb szintjére érve már megteheti, hogyaz- 15 -