Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

vége felé kezdett töredezni, és egy csöndes „rianás” után „civileknek” is engedélyezték, hogy a mind aggasztóbb méreteket öltő suicidiumok nyugtalanító járványára gyógyszert keressenek. Ennek eredményeként születhetett meg Gergely Mihály ,,Röpirat az öngyilkosságról” című kötete, amelyet a Medicina Könyvkiadó gondozásában adtak ki 1972- ben.

A vártnál lényegesen nagyobb visszhang azt a reményt keltette, hogy az 1972-ben elkövetett 3.851 suicidium (ebből 2.640 férfi és 1.211 a nő) csökken majd, hiszen az „ügy"terítékre került különböző politikai-társadalmi fórumokon, s mindenek előtt véget vetnek az ország lelki állapotáról szóló megszépítő legendáknak. Gergely Mihály felbecsülhetetlen érdeme, hogy „tüzet kiáltott", félreverte a harangokat. A baj csupán az, hogy naívul hitte: a többit majd a szakemberek intézik. Bár reménykedésének volt alapja, mert a „morbus hungaricus ’-ként emlegetett tbc-t lényegileg sikerült megszüntetni, s noha az öngyilkosság nem betegség, mégis sokkal félelmetesebb járvány a tuberkulózisnál.

Sajnos, nem hiába mondogatják, hogy az írók, mivel szakmájuk a lelkiismeret, gyakran illúziókat kergetnek. Jelen esetben is, nemhogy vissza fordult volna, vagy legalább megáll a folyamat: tovább nőtt az öngyilkosságok száma! Az 1959-es adat —2.527 fő — húsz esztendő alatt megduplázódott, s 1980-tól az elkövetett suicidiumok következtében átlagosan ötezer ember hal meg évente és ez egy nagyközség lélekszámával azonos. S hiába az iszonyatos méretű, — vissza nem fordítható — elnéptelenedés, a „tűzoltók" szunyókálnak, és az oltás helyett még a lángok tovaterjedését sem képesek megakadályozni. A Mozgó Világ 1982. januári számában dr. Samu István pszichiáter főorvos a következőket mondotta a vele készített interjúban.

„A vizsgálatok egybehangzóan tanúsítják, hogy egy 'sikeres'öngyilkosság előtt rendszerint több 'sikertelen' kísérlet — öt vagy akár tíz — áll, emellett a lelkében öngyilkossági terveket szövögető egyén rendszeresen ad le különböző jelzéseket, amit általában azonban a környezete nem 'vett', vagy rosszul értelmezte a terveire vonatkozóan. Minden különösebb matematikai tudás nélkül megállapíthatjuk, hogy még óvatos becslés szerint is legalább ötven-nyolcvanezren élnek közöttünk, szívnak velünk egy levegőt úgy, hogy életbeli konfliktusaik, lelki gondjaik megoldásának legkézenfekvőbb megoldási lehetőségei között latolgatják az önmegsemmisítés gondolatát. Egy közepes nagyságú magyar város — afféle lelki siralomház! De ki változtasson? Az ’illetékességet’— a felelősség roppant súlya miatt — minden intézmény szabódik magára vállalni, évszámra tologatják át a ’szomszéd'asztalára, közben pedig évi ötezres 'sebességgel' növekszik az öngyilkosok 'holt leikeinek’ megapolisza. És az öngyilkosok a lelki válsághelyzetbe került embereknek csupán a kisebbik részét képezik. Valószínűleg több százezerre tehető azoknak a száma országunkban, akik alkalmanként rászorulnának némi 'tűzoltói'beavat- 68 -