Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

Mély sóhajtással egyetértettem vele; a politikai pamflettró'l és politikáról fecsegő kritikával soha. A Sötétség délben-t kezdettől a XVIII. század talán legnagyobb könyvéhez, Voltaire Candide-jához hasonlítottam, melyet megjelenésekor ugyancsak politikai pamflettnek nevezték. Annak szánta a Balgaság dicséretét Rotterdámi Erazmus, és Swift Gulliver utazásait is. Amennyiben a Darkness at Noon lényegében igaz úgy, a politikai kérdés irreleváns. Még az sem fontos, amire Koestler oly büszke volt mert száz év múlva teljesen mellékesnek tűnik majd, hogy már 1940-ben tudta, amit csak pár évvel később lehetett tudni

— a két dátum homogén múlttá olvad össze akkorra. A könyv irodalmi érdeme lesz egyedül fontos. Három főalakja — Rubasov, Ivanov meg Gledkin — olvasás után mintha kilépnének a könyvből és az embert személyes ismerősök módján kísérik tovább életében. Mellékalakjai olyanok, mint a nagy angol színházak epizódistái, ahol a legkisebb szerepet is nagy színészek szokták vállalni. A könyv ellenállhatatlan sodra magával ragadja az olvasót az első oldaltól az utolsó sorig, mintha szerzője pár hét alatt írta volna, holott évekig kínlódott vele.

Negyven éve örülök a könyv sikerének, miközben látnom kell, hogy más könyvek, melyekért annak idején rajongtam — mint például a Nobel-díjas Roger Martin du Gard Thibault családja, melynek utolsó kötete egy évvel korábban jelent meg, mint a Sötétség délben — mint tűnik el lassan, de biztosan a feledés homályában, csak úgy, mitn Dreiser, Lewis Sinclair, André Gide, Galsworthy, Stefan Zweig összes művei — jóval fiatalabb, világhírű hamiskártyásokról, mint Alexej Tolsztoj vagy Jean-Paul Sartre. Koestler szerette hatását ellenfelein mérni; egy jellegzetes példa a sokból idekívánkozik. Pár évvel ezelőtt történt Koestler Alpbach-i (Ausztria) villájában, ahol a nyarat szokta tölteni. Mindig nagyobb társaság gyűlt ott össze; jelen volt egy magyar félhivatalos is,

— magunk közt, Rabelais után szabadon, ezeket Bürokr Atatürköknek vagy bürokrácoknak szoktuk nevezni, csak úgy mint a Dept. of. State és a CIA kultúrális martalócait. Koestler megkérdezte az illetőt: Mi történnék, ha látogatóba menne Magyarországra? — „Büszkék lennénk, hogy üdvözölhetjük”, — felelte az. „Biztonságát azonban nem tudjuk garantálni. A Szovjetunió a Sötétség délben-t ma is éppen olyan veszedelmes műnek tartja, mint egy emberöltővel ezelőtt. Félek, hogy jönnének és elvinnék önt. Van ugyanis egy listájuk. Ez a lista egyre rövidebb lesz, de az ön neve mindig szerepel rajta.”

*

1945 karácsonya előtt leszereltek a hadseregből és néhány hét múlva hazaindultam; mi mást tehet egy magyar költő?, álljon be angolnyelvű újságírónak New Yorkban? Előbb említett újságíró-történész barátom, Lorsy Ernő New Yorkban ilyesfélét mondott búcsúzóban: „Gyurka, elment az eszed. A kommunisták kémrendszere elsőrangú; pontosan tudják, mit írtál róluk. Szádat befogni nem vagy képes. Ugyanazt csinálod, mint Koestler, amikor Malagában leugrott az angol konzul autójáról, puszta kíváncsiságból, hogy megnézze: mint foglalnak el a fasiszták egy várost és hajszál híján életével fizetet. De érte kiállt az angol kormány. Attlee vagy Truman nem áll ki senkiért. Rólad sohasem hallottak.” Azt feleltem: én is kiváncsi vagyok, mint vesznek a kommunisták birtokba egy országot. Mikor nem tudott lebeszélni tervemről, Lorsy azt a tanácsot adta: menjek fel odahaza Lukács Györgyhöz: „Önző vénember”, mondta Lorsy, „de rendkívül művelt. Mindent olvasott. A ,,Darkness at Noon-1 is biztosan. Hozd fel ezt a könyvet, ha vele beszélgetsz és szorítsd sarokba. Egyébként óvakodj tőle. Terméketlenítő.”

Budapesten, előzetes bejelentés után, hamarosan felmehettem Lukácshoz. Régi lakását akkorra még nem hozták rendbe, penzióban lakott a Váczi utcában. Jelentős emberrel sokkal találkoztam addig is: mindegyik komoly arccal fogadott,- 100