Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

ROSTA

Koestler Artúr siratója

Több mint húsz évvel ezelőtt vacsoravendégeink sokáig maradtak londoni házunkban; csak hajnal felé feküdtünk le. Kilenc óra táján hallottam, ahogy a postás leveleket dobott be az ajtón. Álmosan lebotorkáltam a lépcsőn. Az egyik levélben a Times nekrológot kért tőlem Koestlerről. Mikor visszabújtam az ágyba, feleségem is felébredt. Elmondtam, hogy Koestler meghalt. Egy ideig beszélgettünk, sírdogáltunk, elaludtunk. Amikor délben felébredtem, eszembe jutott: ha Koestler meghalt volna, arról előző nap minden bizonnyal értesültem volna; továbbá nekrológot nem postán kérnek, hanem telefonon, mert sürgős. A levélből kiderült, hogy a Times Obituary Department-]^ kérte Koestler-nekrológját. Remélhetőleg sok évtizeddel előre — gondoltam.

A következő héten újra elolvastam Koestler könyveit. Mielőtt írásomat postára adtam volna, az az ötletem támadt: felhívom és örömet szerzek neki méltatásom felolvasásával. Feleségem, aki jóval okosabb volt nálam, lebeszélt erről. Igaz, mondta, hogy írói működéséről és emberi magatartásáról a lehető legnagyobb elismeréssel emlékszel meg, de nem valami nagy lelkesedéssel nyilatkozol arról, hogy az utóbbi időben szépirodalom helyett a tudomány berkeibe tért vendégszerepelni. Mikor magyarázkodni próbálkoztam, Zsuzsa elmondta mindazt, amit magamtól is tudhattam volna. Azon a reggelen, mikor az ember ott fekszik kiterítve és némán kénytelen tűrni a barátok-ellenségek kritikáját, az utókor minden lotyogását, — azon a reggelen dicséretből semmi sem elég. Koestler fantáziája elég nagy, hogy ezt lássa maga előtt — mármint tulajdon holttestét és lábujjait, ahogy átdomborodnak a ráterített lepedőn, — miközben kritikus megjegyzéseidet olvasod fel és a pokolba küld. Ahogy te küldenéd őt, ha rólad írt nekrológját olvasná, melyben nem tartana akkora költőnek, mint Audent. Pedig, hidd el, nem tart.

így a telefonhívás elmaradt. Az időközben eltelt huszonhárom év alatt viszont nem egyszer törtem a fejemet, miközben Koestler sorra írta tudományos vonatkozású könyveit, jogos-e a kritikám? Elvégre az ember sorsáért aggódott, nem kevésbé mint Voltaire vagy Erazmus és lelkiismerete vezérelte, mikor a tudományhoz fordult segítségért, melyben nem a természet legyűrésének és elpusztításának, hanem megértésének eszközét látta. Gyakran már-már azon voltam: megkérem a Times-1, húzzák ki azt a passzust a nekrológból. De aztán eszembe jutott: az ember rossz rímeit még negyven év után is átjavíthatja, de érett korában leírt véleményét aligha változtathatja meg. Koestler nekrológja a Times-btn, (1983 március 4.) részben az én szövegemet közölte változtatásokkal, de a kérdéses bekezdést, szerencsére, kihagyta.

Ebben a második nekrológban képtelen vagyok ugyanezt tenni. Túlságosan közel állt hozzám; hamisítanék, ha nem individualista siratót írnék. Koestler is Budapesten született, mint én, 1905-ben, nálam öt évvel korábban. Anyanyelve- 93 -