Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)
1983-09-01 / 11. szám
kintettel. Saját csapataikra lent délen Sztálingrádnál és a Kaukázusban szükség lévén, a magyarokat azzal „vigasztalták”: nem kell aggódniuk! Az orosz a végét járja! Elképzelhetetlen, hogy a Vörös Hadsereg jelenlegi helyzetében valahol is támadásra gondolna! 1942. július 27-e és szeptember 16-a között a 2. magyar hadsereg az úgynevezett doni hídfő-csatákban „edzette” magát. Ezek a hídfők — Uriv, Korotojak és Szucsje körzetében — a szovjetek számára fontos harci bástyák voltak: megindulási körletek az elkövetkezendő ellentámadáshoz. A harcok a hadseregnek kevés eredményt hoztak. Korotojakot idővel ugyan sikerült elfoglalni, de a másik két hídfővel még német segítséggel sem boldogultak. Csak a veszteségek nőttek. így csupán a szeptemberi urivi támadásnál az abban résztvevő német és magyar csapatok 1.454 halottat és 6.357 sebesültet vesztettek! Szeptember második felében Jány vezérezredes a további támadásokat megszüntette. Hadseregp télre „tartós védelemre” rendezkedett be. A szovjetek sem mozgolódtak. Az arcvonalon a következő hónapokban relatív nyugodtság honolt. A földbunkereket építő és a primitív lövészárkokban őrködő katonák leváltásuk napjait számolgatták, miközben Jány és vezérkara, a hadsereg súlyos helyzetének tudatában, a németekkel vívták meg, szinte hetente „csatájukat”. A nemrég napvilágra került Wehrmacht-okmányok (és egyéb visszaemlékezések) tanúsítják ezt. Mi mindenért kellett harcolniuk! Hiányzott az állások kiépítéséhez a nyersanyag. Ha volt aztán ilyesmi, problémát okozott arcvonalba szállításuk, mert a magyar hadsereg komolyabb szállító térrel nem rendelkezett. Kevés volt a lőszer, hiány mutatkozott a fegyverek terén is. Páncélelhárító lövegekre lett volna nagyobb számban szükség. Jány ezt többször is sürgette, ígéretet is kapott, de mivel a németeknek sem volt ebből elegendő, csak elenyésző szám jutott a magyaroknak. Bajok mutatkoztak az élelmezés terén is. A 2. magyar hadsereg ellátását a németek vállalták magukra. Ami azonban a német katona számára tápértékben megfelelő volt, az a honvéd számára mennyiségben de ízben is kevésnek bizonyult. Witzleben vezérőrnagy, a 2. magyar hadsereghez beosztott német összekötő törzs parancsnoka a freiburgi Militararchivban elfekvő kiadatlan visszaemlékezéseiben bőven kitér a témára is: „Jány vezérezredes többször is tudomásomra hozta, hogy a honvéd a németek által nyújtott zsírszegény táplálkozással és az olyan nyomorúságos minőségű kenyérrel, mint amilyet a helyi Wehrmacht-sütödék szállítanak, már a küszöbön álló télre való tekintettel is, képtelen lesz helyét megállni!” 1942 október közepétől még inkább megromlott a viszony a magyar törzstisztek és az erősen felduzzadt létszámú német összekötő törzs tisztjei között. A magyarok gyanakvással szemlélték a németek tevékenységét állásaikban és a magasabb parancsnokságoknál. „Felvigyázókat”, amolyan politrukokat láttak bennük. S nem is ok nélkül. Ma már ismeretes annak az 1942. szeptember 29-én a német hadsereg csoportparancsnok- 88 -
