Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

cióban lévő honfitársainknál, akik — döntő többségben — a jelenlegi rendszer elől menekültek a tengeren túlra, és mert nem fogadják el legitimnek a mostani kormányt, a ,,nép ellenségei”. De még a lojális,,ki-be látogatók ” is csak turistaként mehetnek abba az országba, amely — legyünk patetikusak — ősi jussunknál fogva valamennyi magyaré. Az integrálódás és asszimilálódás honvággyal kevert nehézségei inkább előidézhetik a „száműzötteknél" a tudathasadást és létbizonytalanságot, mint az a nagyon egyszerű és hamis érv, hogy a halni-akarásunk nemzeti karakterükből fakad!

A milliók idegeit feszült állapotban tartó eseményeket nehéz indulatoktól mentesen elemezni, s nem könnyű objektívnek maradni, amikor az önkivégzők seregének útját követjük. Ez a probléma nem csupán a bátorság vagy gyávaság összesatírozható körébe tartozik. Az öngyilkosságok számának alakulása legtöbb esetben a kilátástalan élethelyzetek reakciója, s ez pontosan áttekinthető a statisztikák alapján. A Rákosiféle eszeveszett tombolás idején, 1949-től fokozatosan kúszott felfelé a garfikon, s a 2.215 fő 1952 végéig majd 200-al emelkedett: 2.407-en mondtak búcsút az életnek. Nagy Imre miniszterelnökségének évében, amikor kezdtek szabadlábra kerülni a börtönbe zártak, enyhítettek a beszolgáltatási törvényen, csak 1.999-en látták értelmetlennek a földi létet, s 1954- ben még kevesebben: számuk 1.772-re apadt. De ismét felülkerekedtek Sztálin hűséges tanítványai, és Kháron-ladikjában 1955-ben már2.015-en szorongtak.

Majd jött 1956, s a forradalmi események a barrikádokra hívták az embereket, igaz, hogy itt is sokan haltak meg, de legalább egy eszméért. A megtorlás esztendeiben — 1957. és 1958. — ismét emelkedtek az öngyilkosságok: a 2.312 fő már figyelmeztetett a tragédiára, de a kivégzések, deportálások közepette erre nem figyeltek a politikusok. Sőt, hogy még cifrább legyen a dolog, 1959-ben elkezdődött a TSz-szervezés, a kemény kezű agitálás, és ebben az évben 2.616-an döntöttek úgy: nincs tovább. Ezt követően a mutató 1963-ig a 2.500-as szinten mozgott, majd újabb emelkedés következett. Igazi ,.ugrás” az Új gazdasági Mechanizmus kezdetekor, 1968-ban mutatkozott, s földi létből önként kijelentkezők száma elérte a 3.457-et.

Ha ezt mind nem is nevezhetjük demonstratív öngyilkosságnak, az oly nagy szeretettel hangoztatott „önismeret hiányával”szm indokolható ennyi korrigálhatatlan lépés. Miért csak az életből távozók a hibásak, és soha a társadalom vezetői! Vajon a politikusok milyen elv alapján nem akarnak szembenézni azzal a brutális ténnyel, hogy a megsemmisülés utáni vágy legtöbbször a napjainkban tapasztalható életkörülmények elutasítását — is —jelenti. Netán azért maradnak tétlenek, mert az ellenakciókhoz változtatni kellene eddigi módszereiken? Számos jel erre utal, hiszen a közlekedési- és üzemi balesetek megelőzésének érdekében nagymérvű, a széles nyilvánosságot bevönó küzdelem folyik, noha az-79-