Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

„Ne féljünk nyíltan kimondani: a behozott részeg hány, gyakran tócsákból vagy kanálisokból szállítják be hozzánk, ha utcai vagy kocsmai verekedésből kerül be, csupa vér, szóval már önmagában is ijesztő látványt nyújt. A tetejébe igen gyakran támadó, agresszív, kötekedő, ordítozik, hogy a még enné! is gusztustalanabb részletekről ne is beszéljek. Es eközben nem nagyon van tekintettel a vele egvszobában lévő betegekre. Holott ez nem mindig veszélytelen... a részegekkel foglalkozó ápolók veszélyességi pótlékot is kapnak, míg a betegek, akik mellé a részegeket befektetik, egyedül azzal védekezhetnek az esetleges támadásokkal szemben, hogy segítségért kiáltanak!"

Közismert tény, hogy a magyar népgazdaság komoly nehézségekkel küzd. Ám az elgondolkoztató, hogy a nemzeti jövedelemnek miért csak 3-4 százalékát fordítják az egészségügyi- és szociális kiadásokra. A medicina igen bonyolult, a lakosságot közelről, személyesen érintő szolgáltatás, és ha ez akadozik, akkor az egyének biztonságérzete rendül meg. A magát elkötelezettnek, demokratikusnak és humánusnak hirdető társadalom ezzel a 3-4 százaléknyi támogatással még az annyit szidott ötvenes évek voluntarista szociálpolitikáján sem lép túl, nemhogy annak maradványait felszámolja. Az Egészségügyi Világszervezet, a WHO megfogalmazása szerint: ,,Az egészség nem a betegség hiánya: az egészség a teljes testi, szellemi és szociális jólét állapota!” Nos, ez azonos a fejlett szocializmus, vagy kommunizmus elveivel, csupán az a probléma, hogy ezt nem lehet afféle „caritasz-szemlélettel" a gyakorlatban alkalmazni.

Magyarországon 28 ezer orvos és 150 ezer egészségügyi dolgozó munkálkodik igen nehéz körülmények között. Már súlyos gond mutatkozik az ,.elosztásban" is; az orvosok alig egyötöde van a körzetekben, üzemi rendelőkben, gondozókban, mert a többség — főleg presztízsből! — kórházakban, klinikákon tevékenykedik. De a tömeges beteggyógyítás így nem működhet hatékonyan, hiszen az alapellátásban lévőknek nincs idejük a lelki sérültekkel komolyan foglalkozni, s felismerni, hogy a panaszok eredete elsősorban pszichés bántalom. Hasonló aggodalomra ad okot az orvosok ,,humán”műveltségének hiánya is. Dr. Levendel László a Valóság 1978. januári számában, ,,Feszültségek az egészségügyben” — című tanulmányában arra hívta fel a figyelmet:

„Az orvos önépítkezésében nem nélkülözheti azokat az alapokat, melyeket az irodalom, a képzőművészet, a zene, a fűm, a színház, egyszóval a kultúra nyújt értelmiségivé válásukhoz, az értelmiségi attitűdűnk megőrzéséhez. A műveltségre azért is szükség van, mert az orvos emberismerete, gyakorlati pszichológiai jártassága sem fejlődhet ilyen ismeretek nélkül. A korábbi szektás elzárkózás, az orvosképzés egyoldalúsága miatt orvosaink klinikai-pszichológiai ismeretei amúgy is hiányosak, alacsony szintűek. Az orvos-beteg kapcsolatban emiatt bekövetkező károkat naponta érzékeljük. ”- 74 -