Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)
1983-09-01 / 11. szám
— Befogják a pofájukat! — ordít az egyik rekedt, durva hangon, pedig egyikünk sem szól egy szót sem. — Ne húzódjanak olyan közel egymáshoz! Mit bújnak össze! Na, gyerünk egymástól távolabb! Távolabb is húzódunk. Ők meg sem mozdulnak. Csak állnak a kocsi másik végén ránkszegezett géppisztollyal. Hirtelen lökést kapunk élőiről. Indulnánk? Igen, a következő percben lassan megmozdulnak a kerekek és elindulunk. Milyen irányban indultunk el? Hirtelen elfelejtem, hogy merre is áll a mozdony, hiszen nem biztos, hogy húz bennünket; tolathat is. De azután rájövök, északnak, északnyugatnak; s meg tudom állapítani, hogy húz bennünket. A kerekek forgása egyre gyorsabb lesz, majd érzem, hogy a szerelvény kelet felé kanyarodik, tehát Hatvan irányába. Most kell nagyon figyelnem, most ne tévesszem el az irányt, hiszen ha a kezdetnél nem tudom, hogy merre járunk, később hiába is igyekszem megállapítani. A vonat egyenletes sebességgel halad. Az ávósokra nézek, meg sem mozdulnak, szótlanul állnak velünk szemben. De nem is annyira őket látom, mint a felénk forduló géppisztolyuk fekete csövét. Kívülről hangokat hallok, de hiába erőltetem a fülemet, egy hangot sem tudok tisztán kivenni. A vonat halad. Kelet felé halad. Vajon hol áll majd meg? Már legalább egy félórája vagyunk mozgásban, de még nem mentünk keresztül egyetlen állomáson sem. Ezt megéreztem volna az állomások közelében lévő váltókon való áthaladásából. Végre megérzem a kerekek alatt a váltók ütközését. Melyik állomás következhetik? Gödöllő után Máriabesnyő van, de ezen áthaladhattunk, hiszen olyan kis állomás. Talán Aszódon járhatunk. Ezen az állomáson sem áll meg a vonat, megyünk tovább, valamivel gyorsabban, mint az előbb. Újabb félóra múlva megint érzem a váltók ütődését. Nemsokára lassít a szerelvény és megáll. A kívülről behallatszó hangzavarból meg tudom állapítani, hogy Hatvanba érkeztünk: a zaj csak nagyobb állomásról jöhet. Ezt látszanak igazolni a kocsik rendezgetéséből, a mozdonyok tolatásából származó hangok is. De nem állunk sokáig, pár perc múlva megint megindulunk az eredeti irány, kelet felé. Vajon hová? Ki tudná megmondani? Miből is állapíthatnám meg, hogy merre, meddig visznek bennünket? Abból, hogy az ávósok oldalán ott van a szolgálati bőrtáskájuk, semmit sem tudok leszűrni. Abból, hogy részünkre semmiféle élelmet nem adtak az útra, megint nem tudhatok meg semmit sem. Az ávósok tanítómesterei, a szovjet hadsereg tagjai napokon keresztül nem adtak szerencsétlen foglyaiknak sem élelmet, sem vizet. Ha valaki éhen, vagy szomjan pusztult, senki sem kérte számon tőlük. És ki kérne számon bennünket ezektől a vad fickóktól, akik még mindig szemben állva tartják ránk a géppisztolyaikat? Miért várnánk ezektől más bánásmódot, mint a szovjet katonáktól? Mégis kivinnének bennünket a Szovjetunióba? Minden lehetséges, Potecz százados ígérete semmit sem ér. De 1950-ben vinnének ki bennün- 60 -