Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)
1983-09-01 / 11. szám
CS. SZABÓ LÁSZLÓ Király nélkül Meghalt Illyés Gyula Árvák lettünk mind. A család. Kortársaiból a kenyeres pajtás, aki még maradt. Fegyvertársai három nemzedékből. Ismeretlen levélírók, szótlan kalapemelők, magyarok a csonka hazában, túl a mai határhegyeken, szétszórva a nagyvilágban. Tizenöt millió magyar. Amennyiben ő gondolkozott a fajtájáról, csendesen számítva közben más népek, a neki különösen kedves franciák vagy lengyelek példásabb szaporodását. Karosszékében, ott az emeleti ablaknál, hiába gyógykezelt fájdalmak szüntelen árapályától görgetve. „Amíg fejemből jobb karomon át elér a drót a papírig, addig nincs baj”, mondta kesernyés tréfával, mintha megvetően üzenne a bőre alatt lapuló gyötrőknek, saját szerveinek. Ablaka alatt évek óta ki volt kötve Kharon ladikja, s mintha csak pajzánkodna, vérfagyasztóan neki-nekikoccant a láncán a házfalnak. Hallhatta, hallotta, de soha nem nézett ki rá. A szerinte felháborító öregedést elhessegette humorával — angyali volt az a humor, ugratós —, a halál gondolatát azonban visszautasította, mint egy bárdolatlan sértést. Azt hiszem, ripacskodás lehetett szemében a rómaiak megjátszott méltósága szemközt a halállal; nem! a halált nem illeti meg nemes magatartás. Mindennek semmi köze se volt a hithez vagy hitetlenséghez; tételes hit nélkül is anima naturaliter Christiana volt: született keresztény lélek. El-elszakadva tőle félszázadig éltem folyton úgy, mintha eszméiben s elveiben gyakran az alig fiatalabb testvéröccse lennék. Tudhatom hát, tapasztalatra nálam kevés ember jobban, hogy amióta Párizsból visszatért hazájába s e hazában a Vörösmarty és Babits által megszentelt, szőkébb tolnai szülőföldre a nagyon szemrevaló, bikaerős fiatalember, akiből majdnem francia költő lett, mindig az egész népben gondolkozott, Petőfi vérévé vált szavaival: a Kárpátoktól le az Aldunáig. Akkor is, ha egy rügyező barackfáról, balatoni jégzajlásról, kiszáradt kútról vagy a Sió töltéséről írt. Ha volt valaki a 20. századi magyar költészetben, aki egy ősi történelmi közösséggel azonosult, abban lélekzett és fogta fel elektronikus érzékenysége környező vagy távoli népek, birodalmak sorvasztó vagy pezsdítő kisugárzását a magyarságra, Illyés Gyula volt az. Nem holmi beszűkült és megcsontosodott kismagyar nacionalizmussal, hanem az óceáni lélegzésű európai létérzés s a dialektikus nyugati műveltség évezredek alatt felrakódott magaslatáról. Madárröptü magasságból. Megszenvedte, ha bármelyik nép gyűlölt vagy elnyomott egy másikat, jól tudva, hogy ördögi áttételekben a nemzetközi türelmetlenség futó-4-
