Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

Az útrakelés örömét átadtam a fiamnak. A Sierra Nevada lompos keselyűit, a poros elszászi várromokat. Az asszonyom jobban szerette a hegyeknél a tengert. Mégis ő volt minden út értelme: mióta magamramaradtam, nem kirándulok.

Lehet, hogy egyszer újra nekivágok? Ezek ketten biztosak benne, Michel meg a lány. „Lesz egy fiad” — mondják vigyorogva — „úgy viszed majd, mint engem vittél: a hátadon.”

Nevetünk, tiltakozom. Mesélek: Raul bácsi mellett ültem egy éjjel. Ez a kilencedik unoka lakodalmán történt, az öreg keményen ivott. Időről-időre törékeny kis asszony állt meg előttünk: Leila néni. ötven éve váltak el, azóta csak lakodalmakon, keresztelőkön találkozik egymással ez a két kisöreg.

— Sohase halunk meg! — kurjantja Raúl, a szeme sarkából lesi a hatást, fenékig üríti a rumosüveget.

Némán kerülgetik egymást. „Beszéltem a zenekarral” — mondja a bácsi. „Adtam nekik három dollárt, játszák el a Guantanamérát. Nem mert az ő száma volt, dehogy ...” A zenekar belevág, Raúlnak pengeéles a szája, fehér ököllel veri az ütemet. Leila is feláll a helyéről, riadtan, gyámoltalanul, nézik egymást a násznép feje felett, két tétova, szomorú szörnyeteg.

— A valóság elismerése — mondom — mindig erkölcsösebb, mint az öncsalás. A válás keresztülvihetetlen. Még a házasságtörés is erkölcsösebb.

Nevetnek.

— Ezért nem házasodunk össze — mondja a fiam.

Fulladok, folyik rólam a víz. A tó innen már csak ezüstfolt.

— A rossz házasság ellentéte a jó — lihegem.

Elnézőn mosolyognak:

— Focizzunk egyet! — ajánlja a fiam.

Amikor visszaérünk, már sötét éjszaka van. Kiloholtuk magunkat, tanácsokat adtunk, meghallgattuk a másikat. Valószínűleg eredménytelenül, de ennél többet nem tehet apjáért a fiú, és fiáért az apa.

Ólmos fáradtság önt el. Amikor magamhoz térek, barna félhomály szivárog az ablakon.

Az Üllőn haladunk, libasorban, az asszonyom és két nagyobbacska gyerek. Esteledik, már egészen meredeken éri a páfrányokat a lila trópusi nap. Még nem késő — sugalmazza az álom — még nem történt semmi jóvátehetetlen! De a völgy mélyén már kúszik előre az árnyék, a szelíd páfrányok beleborzonganak.

Egy kanyarban pedig, hirtelen, a kerekeskút kormánya, a kemence, a fészer. A szomszéd hosszú bottal mutatja az utat. „A vízválasztó” — mondja, és vonalat húz: hosszú, egyenes vonalat. A szomorúfüzek alatt két patak: az egyik az Óceánba, a másik a Földközi tengerbe szalad.- 23 -