Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

FERDINA N DY G YÖRG Y

Vízválasztó

A levelet nem olvasom: hallom. A levél nem levél: üzenet. A vonal végén szomorú, komoly fiatalember, barna félhomályból szivárog a hang. Furcsa, hogy látom, hihetetlen, és nem is egészen bizonyos. A hangot se hallom igazán, fel sem ismerném, hiszen nem volt hangja, nem is élt, csak volt. Ismeretlen csatornákon üzen, nem veszi igénybe az érzékszerveket.

Ha veled maradhattam volna — mondja — most lennék nagykorú. Megünnepelnénk a huszonegy évemet. Nem lennénk egyedül, mondja, de távolodik már, a hideg fény mögötte a sebész kése a hajnal apám! kiáltja, nem komoly már és nem fiatalember, meztelen magzat, szopja az ujját, kis hegyes hasából véres vezeték, fiam! üvöltöm én is, úszik a kagyló kocsonyás sűrű vizében, csak ilyenkor későn ér fel a torkomra a hang.

A levélszekrény kint áll az úton, a szomszéd pedig már kicsapta a jószágot, hosszú bot van a kezében. írt a fiam — mondom neki én, nem lehet letagadni, hallotta ő is az ordításomat. Bólogat mutat valmit: a bot végigszánt a vidéken, vonalat húz, hosszú, egyenes vonalat. De ez már nem az álom: a tó karimáján már kel fel a nap.

Felkelek én is, belemarkolok a hajamba, nézegetem magam miközben felrakom a habot. Szomorú, komoly fiatalember. Hozzám hasonlított. Már visszatért abba a barna homályba, csak nekem folyik még a sós víz a szememből. Pedig megszokhattam volna: valahányszor új helyen alszom, üzen a meggyilkolt fiatalság, a szegény elkergetett fiam.

*

Annakidején minden tavasszal átrepültem az Óceánt. Akkor szoktam meg a várakozást. Azt, hogy egész évben készülődöm, mint a vándormadarak.

Útközben fog el először a kétely, útközben már egyre nehezebben tudom áltatni magam. Azután földet ér az éjjeli járat, pacsirta szól, sziporkázik a fény, a harcmezőket benőtte a gaz.

Hátra van még a valósággal való szembesülés: nem várt senki, nem volt mire várnom. Túllépett rajtam, elfelejtett régen a világ míg én álmaim hálóját szövögettem a trópusokon.

Később a hajnal kilúgozza a kétségbeesést, felszippantja az álom szürke vizét. Hogyan gondolnék arra a meg sem születettre, amikor itt van a közelemben a másik, a hús-vér, az embernyi fiam! Kilépek a fogadó kapuján, a pincér hadonászva mutatja az utat.

1.- 17 -