Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

azok egyes részleteire vonatkozik. Az ilyen részletek kijelölése máris szabadságlevél: az irodalomkritika rövidesen más útra tér hogy elérkezzék az olvasásszociológia labirintusába.

Félreértés ne essék: minden tudomány létjogosult, minden intellektuális kutatás öncélú. Ne kérdezzük, akár köznapi nyelven, hogy ’hát ez meg mire jó?’, vagy intellektuális hangon: Hol és hogyan fog ez a kutatás egy másik, nagyobb jelentőségű diszciplínába torkolni? — hiszen a célkitűzés minden tudomány sajátos ügye. Szerzőink kétségtelenül tiszta vizet öntöttek a pohárba, hiszen ők társadalomtudósok s nem irodalmárok. Háromféle lehető szociológiai célkitűzést említenek, a harmadiknak mondott az alapállásuk: .....az egyén értékei...

a társadalmi közeg konkrét gyakorlatától függnek.” Ezt az első látásra kiszámíthatatlan függést mérik ők majd meg a statisztikai módszer cselfogásaival. Gépezetükben ott az átlagolás, kódolás, korreláció, specifikus korreláció és interkorreláció; probléma-mező, minimum, maximum s végül — jó szájíznek — néhány algebrai képlet is. Bár néha lehet — így vallják — fennakadás a gépezet működésében: van úgy, hogy „...az irodalmi szöveg hatását nem közvetíti az olvasó értékrendszere... ez lyukat jelent az értelmező hálóban...” Többnyire azonban a kérdés-felelet mechanizmus simán működik: dús és sokrétű aratásáról számol be a könyv.

Az általános statisztikai kérdőívezésnek, mint köztudomású, egyik sarkpontja, hogy nem ’mindenkit’ kérdeznek ki, csupán az u.n. ’minták’-at. Nem nagynak: jólválasztottnak kell a mintának lenni; e kutatásban 600 volt a számuk: a magyar és francia; olyan, aki a magyar regénnyel kapcsolatos kérdésre válaszolt s olyan, aki a franciára: mindig egy specifikus kérdésre. A kérdezett, fiatal lehetett vagy korosabb; munkás, kiskereskedő, technikus, alkalmazott, mérnök. Mi mindenre vonatkoztak a kérdések? Becsúsztak-e a válaszokba mégis néhol irodalmi vagy lélektani megnyilatkozások? Az olvasásszociológust azonban a maguk válaszértelmezése s a rájuk épített eredmények érdekelték inkább, „...a konkrét helyzetekre vonatkozó kérdéseinkre adott válaszokból mi hámoztuk ki azé válaszokat lehetővé tevő értékrendszereket... a kérdések megfogalmazása értelmező munkát igényelt. A két regényen belül mi választottuk ki... a helyeket és problémákat, melyek feltevésünk szerint a legfontosabbak.”

Valóban, a ’legfontosabb’ problémák nem irodalmi kérdésekre: a művész teljesítményére hívják fel a kérdezettek figyelmét. így szól például a 29. sz. kérdés: „Felmutatja-e a regény („Les Choses”)... a célokat, melyeket napjainkban követni érdemes? Ha igen, melyek azok?" a 28. sz. kérdés a „Rozsdatemető”-re vonatkozik: „Szükségszerűnek tekinti-e az író sorsukat (Hábetlerékét) vagy felelősnek tartja-e őket érte?”

Harminckét kérdés vonatkozott Fejes regényére, harminchat a francia történetre. A válaszok nagyrészt bonyolultak, kétértelműek s többnyire szószaporítók. Természetesen, mert a megkérdezett nem az olvasó, aki szabadon választva éppen ezt a regényt kívánta elolvasni s aki utána elismeri vagy elítéli, mégis mindenképpen tejtestvére az írónak: az ő nyelvét érti és beszéli. Itt egy egészen más olvasóval találkozunk: eggyel, akinek éppen ma szabad a világnézetét szellőztetni, nem értő-ízlését, hanem elfogultságait, aki — mint a begyűjtött kérdőívanyag meg is mutatja, nem egyszer átírja a regényt, tanácsot ad az írónak, mint hogy „máskor ne így csinálja”, vagy „a befejezést elhibázta”, stb. Amint így diszkreditálja a művészt, „... egy igazabb tudást, egy reálisabb realitást” tanácsolva utólag neki, máris kívül marad a legitim kritikán, kilép a lehető szépirodalmi ítéletek fogalomköréből.

Különös munka — rendhagyó a szerkezete is. A „Les Choses” szinopszisát hiába keressük a kötetben — míg Józsa két oldalon át ismerteti alaposan a „Rozsdatemető”-! és a megjelenését követő kritika-áradatot. A páratlan sikerű könyv- 122-