Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)
1983-09-01 / 11. szám
Hiányos krónika Karinthy Ferenc: Budapesti ősz. Szépirodalmi, 1982. Regény Karinthy Ferenc legújabb regényének megjelenése előtt interjút adott, amelyben megjegyzi: noha 1956 októberének könyvtárnyi irodalma van már, a szépirodalmi feldolgozások száma „feltűnően gyér”. Ehhez mi még azt is hozzátennénk, hogy bár azokat sem írták volna meg. Berkesi András és Moldova György regényei az 56-os forradalomról például nemcsak irodalmi szempontból értéktelenek, az is kérdéses, elég irodalomszociológiai jelentőséggel bírnak-e ahhoz, hogy számon tartsuk őket, foglalkozzunk velük. Tény, hogy néhány rövidebb írást, novellát (pl. Déry ,,Számadás”-át) leszámítva kiemelkedő, maradandó irodalmi alkotás magáról a forradalomról mindeddig se Magyarországon se Nyugaton nem született. Firtathatnánk ennek az okait, de talán célravezetőbb arról elmélkednünk: miért volt kihívás a téma Karinthy számára, mi késztette őt arra, hogy regényt írjon 56-ról negyedszázaddal az esemény után, Magyarországon? Az író többször elmondta, hogy ő, aki annak idején megírta a Budapesti tavaszt (ezt a lelkes, közepes, de irodalomtörténetileg mégiscsak fontos, híres regényt), tartozott önmagának és olvasóinak azzal, hogy megírja a Budapesti oszt is. „A húsz-huszonöt esztendő múltán is eleven kihívásra kellett időben válaszolnom — mondta az említett interjúban — akkor tehát, amikor még eleven bennem az élmény, de már megvan a szükséges távlatom”. A Budapesti ősz mindenképpen figyelemre méltó, s nem csupán azért, mert Karinthy nem Berkesi, hanem azért is, mert 56 még mindig tabu-téma Magyarországon — ritkán írnak róla és keveset. Természetesen a nem Magyarországon élő olvasó, még ha jól odafigyel is az otthoni változásokra, nem tudhatja, mennyire hat bátornak a mű, mennyire izgalmas, reveláló az ottaniaknak, különösen azoknak, akiknek 56-ról nincs emlékük, és akik olyasmit is olvashatnak benne, ami hazájukban az elmúlt huszonöt év során nyilvánosan nem igen hangzott el. Kétségtelen, hogy például az október végi ENSZ-ülések csakis a tényekre szorítkozó összefoglalója, a magyar írók november 4-i segélykiáltása, Nagy Imre megrázó rádióbeszéde (mindhárom megtalálható Karinthy regényében) nagyobb szenzáció ott, ahol56,könyvtárnyi” irodalma javarészt hozzáférhetetlen, mint ott, ahol ennek a szakirodalomnak fontosabb darabjai minden nagyobb könyvtárban megtalálhatók. A Budapesti őszben Karinthy Ferenc a lehetetlent kísérli meg, és nemcsak azzal, hogy történelmi távlatból tekint vissza egy olyan eseményre, amely nagyon sokunknak még élő emlék; azzal is, hogy — a realista próza mestereként — hiteles tényanyagra épített, mozgalmas-cselekményes könyvet produkált 56-ról, amely egy kisregény keretei közé szorítja annak a történelmi két hétnek csaknem minden lényeges mozzanatát. De hogy minden beleférjen, oyan erőszakolt megoldásokhoz, átlátszó írói trükkökhöz is folyamodik, amelyek erősen lerontják alakjainak, az elbeszélt történetnek a hitelét. Hol az extenzív kidolgozást hiányoljuk a regényben, hol pedig azt a fajta sűrítést és szelektivitást, amely nyugodtan mellőzheti a tárgyszerű pontosságot, szabadabban kezelheti a valóságos helyzeteket, figurákat. Tán maga az író érezhette a történelmi háttér elé állított fikció gyengéit, mert a fülszövegben arra kéri az olvasót, hogy „munkámon a mélyebb epikai hitelességet kérje számon, a kor fő indulatainak és mozgalmainak felidézését.” A Budapesti ősz magyarországi kritikusai csakugyan főleg magát a sztorit találták „hiteltelennek”, „erőtlennek”, a regény szerintük híven pontosan tükrözi 1956 októberének indulatait, közhangulatát. New Yorkból nézve viszont még ama budapesti ősz visszaidézése a világraszóló események krónikája sem elég- 113 -
