Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

lényeges különbséget talál az értelmiségiek és a munkásság tervei között. Az előbbiek csak politikai reformokat terveztek, amit személyek felcserélésével megvalósíthatónak hittek. A munkások új intézményeket hoztak létre a társadalom újraformálására. A forradalom során a munkásság egyszerűen túlhaladta mindazt, amit az értelmiségiek és politikusok valaha is terveztek vagy reméltek. (30. o.)

A forradalom leggyorsabban kikristályosodó intézményei a munkástanácsok voltak. Október 31-én a Munkástanácsok Parlamentje világosan megfogalmazza a munkástanácsok alapvető jogait és kötelességeit; kimondja a termelőerők köztulajdonát; és a gyárak tulajdonosainak, a munkásságnak az önkormányzatát. Ezek a gombamódra szaporodó szervezetek nem bénultak meg a második szovjet agresszió megindítása idején sem, ellenkezőleg, folytatták a fegyveres harcot, politikai küzdelmet és sztrájkokat szerveztek: ellenálltak a kádári ellenforradalomnak. A szovjet agresszorok ellen a munkástanácsok irányítása alatt a fegyveres harc legtovább Kőbányán, Csepelen és más munkásnegyedekben folyt. Kádár és a szovjet parancsnokság ismételten tárgyalni kényszerült a munkástanácsokkal.

A forradalom alatt és a szovjet agresszió megindulása után is a munkástanácsok politikai harcának fókuszában a gyárak ellenőrzése állt. A munkásság magának akarta megtartani a termelőeszközök közvetlen ellenőrzését: szocializmust kívánt. A kádári ellenforradalomnak hosszú küzdelmébe került, hogy a munkásság kezéből kicsavarja a termelő erők ellenőrzését és visszaadja azt a bürokratáknak. (163. o.)

A szovjet agresszió megindulása után egy hónappal, december 4-én tiltotta be a Kádár kormány a munkástanácsokat és december 9-én rendeletet adott ki a Központi Munkástanács betiltására is. De a vezetők számítva erre a drákói lépésre már december 8-án összeültek tanácskozni. A budapesti gyűlés általános sztrájkot rendelt el. Annak ellenére, hogy a Központi Munkástanács számos vezetőjét letartóztatták, december 11-én és 12-én valóban általános sztrájk kezdődött, mely a történelem során első ízben változtatta politikai valósággá a szindikalizmus mítoszát. Az ellenforradalom statáriummal válaszolt és megismételték a mindennemű munkástanácsra vonatkozó betiltási rendeletet. De a munkástanácsok félillegalitásban folytatták a forradalmat, addig, amíg nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet agresszió és a kádári ellenforradalom elviselhetetlen terrorja további áldozatot követel a forradalom folytatása esetén a magyar néptől. A félillegális munkástanácsok önkéntesen beszüntették működésüket. 1957 január 10-én oszlott fel a Csepel-i Központi Munkástanács. De azt is lehetne mondani és ez helyesebben fejezné ki azt, ami történt: 1957 január 10-ig lobogtatta a forradalom zászlaját a „vörös” csepeli munkásság a kádári ellenforradalom terrorjával szemben. Január 13-án halálbüntetést rendeltek el a sztrájkolok ellen, erre a földalatti Munkástanács felhívással válaszolt „A terror miatt... a Központi Munkástanács azt javasolja a munkásoknak, hogy minden földalatti tevékenységgel kapcsolatos hírt élőszóban terjesszenek. Most a szabotázs és passzív ellenálláson van a sor”. (168. o.) Olyan hatásosan folytatódott a földalatti munkásmozgalom, hogy 1957 november 17-én a Kádár kormány szükségesnek tartotta újra elrendelni a még mindig működő munkástanácsok feloszlatását.

A magyar nők és értelmiségiek az agresszió után

December 4-én a szovjet agresszió után egy hónappal a magyar nők gyászruhában tüntettek és az ablakokat gyertyákkal világították ki. Nem csak a nők, de az értelmiségiek is támogatták a munkásság ellenállását. Az írók Szövetsége december 28-i közgyűlésén megszavazták azt a határozatot, amit Tamási Áron fogalmazott meg. Hitet tettek a forradalom eszméi mellett, hangoztatták ragaszkodásukat a szocialista rendhez, figyelmeztettek arra, hogy mindez csak egy füg-110-