Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

rog kockán, elsősorban nem szakigazgatási ág, hanem a politika eszköze. A kérdés csak az, hogy ki ellen és kik folytattak forradalmat 1945 végén? Bibó szerint ekkor az országban nem uralkodott forradalmi helyzet. A régi rendszer nem a nép akciójának következtében, hanem ,rajta kívül álló, számára elemi erők ” csapásai alatt omlott össze; nem tapasztalható a forradalmak kirobbanásához szükséges „egyirányból jövő erős nyomás", mely közösségi összefogásra és ellennyomásra serkenthetne, és a forradalmi akció másik nélkülözhetetlen feltétele, „a fejlődés útjának világos tudata" sincs jelen. Ilyen körülmények között a rendőrség mint pozíció nem a szerveződő ellenforradalom leküzdésének, hanem a többi koalíciós párt megfélemlítésének eszköze. Bibó tehát látja, hogy ebben az értelemben a kommunista párt nem veszít pozíciókat, amikor a rendőri pozícióhoz mindenáron ragaszkodik. Nyilvánvalóan az ezzel járó népszerűség-csökkenésre gondol, amikor pozícióvesztésről beszél. A „pozíció” fogalmának kétfajta.felfogása — az egyik oldalon áll a kormányzó pártokon belüli fegyveres pozíció, a másikon a lakosság körében kialakuló demokratikus pozíció — kibékíthetetlen ellentétet támaszt a két vitapartner között. Bibó a negyvenötben tapasztalt rendőrpolitikát összehasonlítja a bethleni és keresztesfischeri rendőrpolitikával és megállapítja, hogy éppen a visszaélések területén hasonlóság tapasztalható a két korszak „internálási, vallatási és elnyomási" módszerei között. Lukácsot felháborítja ez az összehasonlítás. „Ki nyomott el, ki tartott féken kit — akkor és most?"— kérdi. Igaz ugyan, hogy a Horthykorszakban is, és 45-ben is a bizonytalanság és kiszolgáltatottság megalázó érzése töltött el bizonyos rétegeket, de jelenleg azokat fognak el ilyen érzések, akik új katasztrófába sodornák az országot. „ Miért ne éljenek az ilyen emberek a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság állapotában?" Erre a kérdésre válaszolva Bibó nem játssza ki összes ütőkártyáit: „Mikor egyes rétegek bizonytalansági érzéséről beszéltem, akkor nyilván nem az összeesküvők, szabotőrök és feketézők bizonytalanságára gondoltam, hanem azokra a polgári rétegekre és a vagyonosabb parasztságra, melyek benne vannak a demokratikus koalícióban, ennélfogva nem lehet ellenük rendőrséget csinálni. ”

A két felfogás nem is lehetne távolabb egymástól. Bibó szerint nincs — sajnos! — forradalmi szituáció, az egyetlen forradalmi horderejű esemény, a földreform visszavonhatatlanul lezajlott már; Lukács szerint a forradalom kellős közepén vagyunk. Bibó ugyanis forradalmon olyan népi megmozdulást ért, mely jól látható, szervezett, birtokon belül lévő ellenerők elsöprését tűzi ki célul, Lukács pedig — pártja hagyományainak megfelelően — felülről irányított és adagolt célkitűzések elérését, az államhatalom birtokában, függetlenül attól, hogy ezek a követelések menynyire felelnek meg a lakosság spontán igényeinek. Bibó a forradalom puszta akarását, a lakosság óhajaitól függetlenült erőltetését álforradalmiságnak mondja, és éles ellentétet tapasztal a forradalmi megmozdu- 81 -