Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)
1982-09-01 / 8. szám
kozó, haragos hangokat. Nem állathangon szólnak, — folytatta Boróka a határ homályából — hanem vékonyan síró vagy haragosan mély hangon. Néha suttognak. Sokszor kiabálnak. Megértettem, hogy az állatok lelke beszél hozzám, mert az állatoknak is van lelke. Értesz engem, Erzsébet néni? — Károly megölt állatainak panaszos hangját hallja a leányod, — nézek nővéremre. — Tőle kérik számon az életüket. Őzek, szarvasok, rókák, vaddisznók és a többiek. S most utolsónak az a fehér macska, amit férjed, ostoba módon, a gyerek előtt ölt meg. Nővérem gépiesen forgatja kezében a kamara kulcsát. — Csak nem akarod, hogy ezt komolyan vegyem? — Pedig jobban tennéd! — Mi ennek a különös idegállapotnak az oka? — Boróka Károly vadászszenvedélyét nem tudja megakadályozni, — ezért furcsa, paradox módon önmagát bünteti. Felelősséget érez az állatok iránt, s mivel szereti őket, azonosul velük. Ez gyakori tünet érzékeny gyermeknél. Majd elmúlik, — de addig vegyétek komolyan. — Csak nem képzeled, hogy Károly komolyan fogja venni ezt a csacsiságot? — Nektek csacsiság. Neki halálosan komoly. — Boróka egészséges vidéki gyermek. Egyszerűen érthetetlen, hogy éjszaka hangokat hall, mint valami... — Nem te figyelmeztettél, hogy valami bántja? Hogy nem olyan, mint azelőtt? Olyat még nem hallottál, hogy valakinak rémálmai lehetnek? Hogy a rossz emlékek nem hagyják aludni? Lelkiismereted hangja sose szólalt meg éjjel? Károly mellett nagyon eltompultál, Daisy! Hány emlék nem hagy aludni! Elkövetett bűnök, jóvátehetetlen mulasztások. Morális gyávaságok. Sírnak, morognak, vicsorognak, mint Boróka hazajáró lelkei. Mennyire megértem a kislányt. Csak amíg a mi hazajáró emlékeink bosszúja megérdemelt, addig Boróka ártatlanul szenved. — Beszélek Károllyal, — szól Daisy s kulcsra zárja a kamra ajtaját. Elhagyva a kamrát, belépünk a nagy előszobába. A falról kitömött állatok néznek le ránk hideg üvegszemükkel. Károly híres vadásztrófeái között állunk. Róka vicsorít. Dürrög fejem fölött egy fajdkakas. Egy nagyszemű őz szomorúan néz maga elé, vadkan döfi agyarával a levegőt. Boróka hazajáró lelkei néznek le reánk a falról. Szeretném Daisy arcába kiáltani, hogy innen már csak Károly kitömött feje hiányzik, — de ostoba módon hallgatok.- 11 -
