Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)
2008-11-01 / 6. szám
14. oldal «lîîVAKÔfcî 2008. június Peter Wainwright: TŰZ A REICHSTAGBAN Az 1930-as évek elején a németországi helyzet nagyon robbanékonnyá vált. A munkások egyharmada munkanélküli volt, és a demokrácia az összeomlás szélére került. A kommunisták az 1918-as elvetélt forradalmuk óta a legjobb alkalmat látták a hatalom átvételére. A forradalom láthatóan készülőben volt, de a néhány millió szavazó és a Szovjetunió támogatása ellenére úgy látszott, hogy a hatalom kicsúszik a marxisták markából. A német nép egy újfajta szocializmus - a nemzetiszocializmus - felé fordult, és még a kommunisták közül is néhányan úgy néztek Adolf Hitlerre, mint megváltójukra. A vörös válasz erre a helyzetre rendkívül erőszakos volt. Egyik híres áldozatuk a 21 éves költő és önkéntes szociális gondozó Horst Wessel, akit 1930-ban gyilkoltak meg, miután egy vérpezsdítő indulót írt barnainges baj társai számára. Két évvel később, amikor az 1932. júliusi országos választások időpontja közeledett, a vörösök a megbeszélések és viták minden látszatát feladták. A véres terror napirenddé vált. A választás előtti hat hét alatt egyedül Poroszországban 450 politikai lázadás volt. Júliusban 38 nemzetiszocialistát és 30 kommunistát öltek meg. De a vörös terror kudarcot vallott. A választás során a nemzetiszocialisták megkétszerezték képviselőik számát a Reichstagban, a legnagyobb párttá váltak, majd 1933. januárjában Hindenburg elnök belenyugodott az elkerülhetetlenbe és Adolf Hitlert kérte fel egy koalíciós kormány vezetésére. Ugyanezen év márciusában az országos választás a nemzetiszocialisták és szövetségeseik világos győzelmét eredményezte. A vörös őrjöngés februárban nem ismert határokat. Az ezt kísérő erőszakos és illegális kampány során a Vörös Harcosok Szövetsége nyíltan felhívta követőit az SA és SS lefegyverezésére, miközben néhány nappal később egy hivatalos kommunista kiadvány, a Vörös Matróz ezt sürgette: „Munkások, a barikádokra! Előre a győzelemig, friss golyókat az ágyúitokba, húzzátok ki a kézigránátok csapszegét!” Egy véres forradalom fenyegető körvonalai rajzolódtak ki. Ennek kezdetére a jelet türelmetlenül várták, és úgy látszott, hogy e jel el is jött február 27-én, amikor Berlinben lángokba borult a Reichstag épülete. Egy Van der Lubbe nevű holland kommunistát a helyszínen őrizetbe vettek, és a továbbiak során őt és másik négy gyanúsítottat, közöttük Torgiert, a Reichstagban képviselőként részt vevő kommunista csoport vezetőjét bíróság elé állították. Az ideiglenes vizsgálatról készült hivatalos jelentés arra mutatott rá, hogy a vörös csoport „az utóbbi időben jelentős számú pártösszejövetelt tartott a Reichstagban, bármilyen megállapítható ok nélkül”. A Liebknecht-házban (amely az 1918-as elvetélt forradalom vezéréről kapta a nevét) a hatóságok megtaláltak azokat a listákat, amelyeken sok olyan ember neve szerepelt, akiket meg kellett volna ölni vagy le kellett volna tartóztatni. Van der Lubbe beismerte, hogy ő gyújtotta fel az épületet, és tette jel akart lenni a forradalomra. De a bírósági szakértői véleménnyel ellentétben azt állította, hogy az épületet egyedül gyújtotta fel. Ragaszkodott a történetéhez, miközben a vörösök más helyen azt a hazugságot terjesztették, hogy a tüzet maguk a nácik kezdeményezték, Van der Lubbe pedig egy degenerált félnótás, homoszexuális prostituált volt, akit „a nácik” megtévesztésül helyeztek el a helyszínen. Mindössze két nappal a tűz után a Daily Worker (a Morning Star előfutára), a Brit Kommunista Párt hivatalos szócsöve ezzel a szalagcímmel jelent meg: „A nácik gyújtották fel a Német Parlamentet”. A cikk azt állította, hogy a „fasiszták” ezzel a Kommunista Pártot vádolják, mégpedig „egy szemernyi bizonyíték nélkül”. így született meg a modern történelem egyik nagy mítosza, az ti., hogy a nácik azért gyújtották fel a saját parlamentjüket, hogy ürügyet teremtsenek a kommunisták tevékenységének elfojtására. Azt lehet mondani, hogy némi valószínűséget adott a mítosznak az egyébként nem nemzetiszocialista Hindenburg elnök akciója a tűzvészt követő napon. Félve attól, hogy egy újabb kommunista forradalom kezdődött, statáriumot hirdetett ki és betiltotta a kommunista propagandát Poroszországban. Ennél is jelentősebb szolgálatot tett e mítosznak az, amikor a régi weimari alkotmány megváltoztatásával a parlament elfogadta a kancellárt különleges jogokkal (pl. az alkotmánymódosítás jogával) felruházó ún. felhatalmazási törvényt, amelyet azután hamisan úgy állítottak be, hogy ezzel Hitler diktátori hatalmat kapott. A törvény, amelynek semmi köze sem volt a Reichstag égéséhez, a súlyos németországi társadalmi és gazdasági válság leküzdésére irányuló kormányprogramnak szükséges szerves része volt. Mindazonáltal ezek az akciók olyan fogasokat nyújtottak a nemzetiszocialista-ellenes médiának és politikusoknak, amelyekre ezek felakaszthatták félremagyarázásaik, rágalmaik és hazugságaik sokszínű kabátját, amelyet azután a későbbiekben mint hiteles történelmet komolyan vettek. Van der Lubbe és a többi gyanúsított perének el kellett oszlatnia a náci bűncselekmény minden gyanúját. így aggályos becsületességgel lefolytatott perre került sor, amelyben Van der Lubbe kivételével minden vádlottat felmentettek. Mindazonáltal a nemzetiszocialista-ellenes propagandisták távolról sem csüggedtek el. Figyelmüket a kommunista emigránsok által összehordott állítólagos bizonyítékokat tartalmazó Barna Könyvre fordították, valamint egy bohózatba illő „ellenperre”, amelyet Londonban tartottak, és amely — egyáltalán nem meglepő módon — a „nácikat” találta bűnösnek. A Barna Könyv szerint egy „náci” csoport egy alagúton keresztül hatolt be a Reichstagba, amely össze volt kötve Hermann Göringnek, a Reichstag elnökének szállásával. A behatolás a feltevés szerint este 8 óra 40 perckor történt, de az épületet csak azután gyújtották fel, miután a félnótás Van der Lubbét bejuttatták az épületbe kevéssel 9 óra után. A rendőrség este 9 óra 22 perckor érkezett a helyszínre. Az „ellenperen” a bizonyítékot olyan tanúk szolgáltatták, akiket mint „bűnbánó nácikat” mutattak be s akiket egy Heines nevű barnainges vezetett be. Később bebizonyosodott, hogy Heines a tűzvész idején egy másik helyen beszédet tartott. Van der Lubbe beismerte, hogy ő gyújtotta fel az épületet Egy másik vallomást állítólag Karl Ernst tett, aki abban az időben Berlinben a barnaingesek feje volt. Eltekintve attól a ténytől, hogy ezt a vallomást nem mutatták fel Ernst haláláig, ez egy lényeges ponton hiteltelennek bizonyult. Más „vallomásokkal” együtt azt állította, hogy a náci gyújtogatok a Reichstagban este 8 óra 40 perctől 9 óra 30 percig tartózkodtak. Csakhogy ebben az időben egy postás lépett be az épületbe, hogy összeszedje a kimenő leveleket. Ő az épületet este 8 óra 55 perckor hagyta el, anélkül, hogy bármilyen szokatlant látott, vagy észlelte volna a gázolajnak vagy bármiféle gyúlékony anyagnak a szagát. A teljes igazság még nem ismeretes, de A. J. P. Taylor, a liberális történész professzor Nagy Britanniában megbízható alapvető tényekre világított rá, amelyek bőségesen elegendők ahhoz, hogy a náci bűnösségre vonatkozó állításokat hiteltelennek tekintsük. A professzor beismeri, hogy a korábbiakban a mítoszt kételkedés nélkül elfogadta, „anélkül, hogy megvizsgáltam volna a bizonyítékokat”. Mindazonáltal a későbbiekben a History Today c. szakfolyóirat 1960. augusztusi számában a „Ki gyújtotta fel a Reichstagot?” c. cikkében - amelyet nagyrészt egy Fritz Tobias nevű nemzetiszocialista-ellenes német állami hivatalnok által adott bizonyíték alapján írt meg, és amely korábban a Der Spiegelben jelent meg — rámutat, hogy a nácik nem kíséreltek meg bizonyítékot kovácsolni a kommunisták ellen, ami különös mulasztás, ha - amint állítják - az egész ügyből azért csináltak volna pert, hogy igazolják a kommunista párt betiltását. Ami az ellenpert illeti, az egyik tanú Taylor szerint „el volt rejtve szem elől”, amihez fanyar humorral hozzáteszi: „Ez bölcs elővigyázatosság volt: ő valójában közismert kommunista, hamisítatlan zsidó volt.” Ha megvizsgáljuk a tényeket, hihetetlennek tűnik, hogy a Reichstag felgyújtására vonatkozó náci bűnösség mítoszát valaha is elfogadták. Mégis elfogadták olyan hírneves történészek is, mint Alan Bullock, a „Hitler: A Study in Tyranny” szerzője, és Anthony Sutton, a „Wall Street and the Rise of Hitler” írója. Szeretnénk tudni, hogy a történelmi eseményeknek milyen más mitikus változatait fogadták el e történészek és mások „anélkül, hogy megvizsgálták volna a bizonyítékokat”? (Ford.: Tudós-Takács János)
