Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)
2008-11-01 / 6. szám
10. oldal «lîîVAKÔfcî 2008. június HITVALLÁSOM Julius Streicher politikai végrendelete II. befejező rész Der Stürmer A polgári napisajtó nem tett semmilyen említést a Nürnbergben létrejött népi mozgalomról. Féltették üzleti érdekeiket a zsidó kereskedők hirdetéseinek elmaradása miatt. A marxista sajtó hallgatása magától értetődő volt. De csakhamar olyan hangok szólaltak meg a marxista táborban, amelyek amiatt tiltakoztak, hogy az emberek nem védekeznek a kialakuló veszély ellen. Az agyonhallgatásnak így véget vetett a gyűlölködő személyes becsmérlés és beszédeim gúnyolása. De ezzel a marxista sajtó éppen annak ellenkezőjét érte el, mint ami a szándéka volt. Felkeltette olvasói kíváncsiságát, és így egyre többen jöttek el gyűléseimre, hogy a vörös sajtó által leírtakat az általam mondottakkal egybevessék. A zsidó-marxista gyűlölködés tehát annak csinált reklámot, amelynek ártani szándékozott. Philipp Rupprecht, a Der Stürmer rajzolója Annak érdekében, hogy lehetőségünk legyen a nyilvánosságot sajtóorgánum révén is befolyásolni, Deutscher Sozialist címmel 1920-ban létrehoztam első hetilapomat. Ezt a tetemes többletmunkát tanítói tevékenységem és mozgalmi szónoklataim mellett végeztem. Gyakran csupán néhány reggeli óra volt, ami a pihenésre rendelkezésemre állt. De az egyszerű életmód és a növekvő öröm a munkában a lehetetlennek látszó kötelességet lehetségessé teszi. Sajnos saját tapasztalatlanságom az újságírásban és a kiadói munkával megbízott személy alkalmatlansága azt eredményezte, hogy az általam alapított első újság valamivel több, mint egy év után megszűnt. Hasonló lett a sorsa az 1921-ben alapított „Deutscher Volkswille” című lapnak is. 1923-ban alapítottam a „Der Stürmer” című hetilapot. Neki jutott az a boldogító szerep, hogy ettől kezdve mint éles és szerfölött eredményes fegyver egészen 1945-ig, tehát közel negyedszázadon át szolgálhatta felvilágosító harcomat. Voltak olyan időszakok, amikor munkatársam, a közös harcunk színhelyén elesett Karl Holz által gondozott „Der Stürmer különszám” 4 milliós példányszámban látott napvilágot. A „Der Stürmer” olyannyira megtalálta az utat a német nép szívéhez, mint egyetlen más újság sem. Maga a nép vált munkatárssá azáltal, hogy szolgáltatta az anyagot és mindig lelkesen közreműködött az újság terjesztésében. Az újság megjelenése után azonnal ott álltak a városokban az utcasarkokon a német férfiak és nők, és kínálták megvételre a „Der Stürmer”-t. Sokukat a terroristák leköpték, sőt nyomorékká verték. Utóbbiak közül ketten sérüléseikbe bele is haltak. Amikor a „Der Stürmer” első száma megjelent, az újságárus nők a terrortól való félelmükben vonakodtak árulni harcos lapomat a maguk újságos standján. Volt viszont egy fiatal lány, aki tudott segíteni magán. Kávéházról kávéházra járt — talán a lánynak kedve telt benne -, és azt tapasztalta, hogy az általa ajánlott új lap nagyon kapós. Mivel az árusítás iparengedély nélkül történt, a rendőrség elfogta a bátor kis árust és enyhe büntetést szabott ki rá. De a „Der Stürmer”-t a szőke, kékszemű lány megismertette a nyilvánossággal. Továbbá maguk a zsidók váltak propagandistává: a számukra különösen fájdalmas „Der Stürmer”-számokat tömegesen vásárolták fel. Amíg a „Der Stürmer” azzá nem fejlődött, amivé a későbbiekben vált, másmilyen nyomasztó gondok is felmerültek. Az adósságok a nyomdai költségekkel kapcsolatban a 17 000 márkát is elérték. Ez csőddel fenyegetett. Ekkor azonban egy népiesen csodának nevezett esemény jött segítségül. Egy női kézzel írt, névtelen postai levelezőlapon kért valaki találkozót egy bizonyos délutáni időpontban az Állatkert kapujánál. A kíváncsiság arra indított, hogy a kérésnek eleget tegyek. Hozzám lépett egy fiatal lány, két oldalon lelógó, szőke copffal és átadott egy vastag levelet. Amikor a neve felől érdeklődtem, majd feltettem a „honnan?” és „hová?” kérdéseket, ő csupán lekötelező mosollyal válaszolt. Amikor a szerkesztőségben - ez kis szoba volt a nyomdában - kibontottam a levelet, 20 000 márka feküdt előttem az asztalon. A „Der Stürmer” újra kikerült a szükséghelyzetéből. A hatalomátvétel után nyilvános gyűléseken ismételten kértem, hogy a jószívű adakozó jelentkezzen, hogy talán én is segíthetnék vagy örömöt szerezhetnék neki. Az egykori, ismeretlenségben maradó segítőnkre és a kis levélkézbesítőre a mondorfi internáltak házában ma is hálás szívvel gondolok. 1935-ben meghalt az egykori kiadóm, W. H. egy nürnbergi kórházban. Vele semmilyen írásos szerződést nem kötöttem, és ő halála után végrendeletében az özvegyére hagyta a „Der Stürmer”-t. Hogy a pereskedést elkerüljem, és hogy e harcos újság megjelenése ne legyen kérdéses, 45 000 márkáért visszavásároltam a saját tulajdonomat. A pénzt egy nürnbergi üzletember kötelezvény ellenében bocsátotta rendelkezésemre. A „Der Stürmer” külföldön is nagy hatást gyakorolt, és jellemző, hogy harcos újságom tartalmában, formájában és kiadásának módjában utánzókra is talált. „Der Stürmer”-hetilapokat alapítottak Dániában, Észak-Amerikában, Dél-Amerikában, Indiában, Japánban és Mandzsukuóban is. Ha a „Der Stürmer”-ről beszélünk, arra az emberre is gondolni kell, aki nagy rajztehetségével értékes harcostársnak bizonyult. „Fips”-et a „Der Stürmer” sohasem fogja elfelejteni. Az ő életútja éppen annyira szokatlan, mint az a pillanat, amely őt a „Der Stürmer”-hez elvezette. Mint 16 éves ifjú, egy nürnbergi gyári munkás fia az első világháború alatt önkéntesnek jelentkezett a Tengerészetbe. Majd a háború végén mint „vörös” matróz belekeveredett a forradalomba. Ezután kalandos úton Triesztbe ment, ahol egy sörfőzdében a munkájával a számára szükséges anyagiakat megkeresvén Argentínába utazott, ahol egy nagyobb földterületen azokat az indiánokat kellett felügyelnie, akik a tulajdonosnak, egy Buenos Aires-i zsidónak a birtokán a juhokat gondozták. „Fips” az idegen földön, magányában nagy gyakorlatra tett szert a rajzolásban. Ezután Argentina fővárosába utazott, és ott a helyi sajtó számára karikatúrákat rajzolt. Már az első rajza is olyan volt, mint egy született művészé. A honvágy vezette vissza feleségével és két gyermekével Németországba. A „Fraenkische Tagepost” című szociáldemokrata újság azzal bízta meg, hogy egy bírósági eljárás során rólam, a vádlottról gúnyrajzot készítsen. Amikor azonban a saját szemével láthatott és a saját fülével hallhatta szavaimat, meggyűlölte vörös megbízóját, és a bírósági altiszt közreműködésével egy rajzott küldött nekem. A rajz ellenfelemet, a szociáldemokrata főpolgármestert ábrázolta: olyan volt, mint egy csontváz, lógó fejjel. A rajzra pillantó zsidó jogtanácsos, Süssheim részvétteljesen csak ennyit mondott: „Szégyent hozott a csontra.” A „Der Stürmer”-nek ezt a rajzot tartalmazó számát lefoglalták, aminek az lett a Julius Streicher következménye, hogy a következő lapszám vevőinek a száma többszörösére növekedett. Ettől kezdve „Fips” a „Der Stürmer”nek rajzolt, egészen 1945 tavaszáig. Azt, hogy őt fogságba vetették-e, mint „háborús bűnöst”, nem tudom. Ezt követően sohasem jelent meg saját személyes óhajom a „Der Stürmer”-ben. - A munkatársaim munkáját egy úgynevezett „intelligens ember” megértette, elismerte, és én a róluk szóló nyilvános beszédemben megdicsértem őket. Felvilágosító munkám során a munkásembert a maga tömegének tagjaként akartam megragadni és a szívében megnyerni. A munkásember a maga gondolataiban egyszerű és a maga érzéseiben nagy. Azt akarja, hogy úgy beszéljenek hozzá, ahogy ő maga beszél, és kézséggel elismeri: ez a beszéd nyílt volt, becsületes, mellékgondolat nélküli! Ilyen szónokok és írók voltak a munkatársaim a „Der Stürmer”nél és a Pártban. Egyik legjobb segítőm Ernst Hiemer volt, akinek az a tisztesség jutott osztályrészül, hogy letartóztatták. — • » Uilfk y «•ftMt* IM* Mt# mt SßeltvccMinwcc Mt »ntMIltt* Otf» tondit tat SStífm mm Sími muk* «Mi« #ju|u 4'W* * «m ««4M IhK ! sv^*wei»» # »mw«-*<* #1 flitlt j WMpMk» ¥# ** . fc*»«*. *» SU«» ! £«* Brit Umto’i« «*t Aafto» Ar« *•* •* ***** ' «*. tmmmiätmm ■ — — «§•> ««1— «tat Na*it »• i* *.►♦*<*•»»» «I •<!.). a M «•»* + «M* aa nr* #**#t**a«»«**» ** a « ■ Itw.n* mai tm 00 m m m m M mm «n 1 iesæ&Bfigiggg-assag Pie Juden Un«» nn»cr HnôlUcïït
