Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)
2008-11-01 / 6. szám
2008. június «lîîVAKÔfcî 5. oldal pénzt, mutassanak be filmeket Palesztináról és általában véve ismertessék Palesztinát a német zsidóknak. Sürgetően szükséges volt megtanítani a németországi zsidókat arra, hogy ne azonosítsák magukat németként, és ébredjen fel bennük az új zsidó nemzeti identitás tudata.” A háború után Dr. Hans Frieden thal, a Németországi Cionista Szövetség egykori feje egyik interjújában így foglalta össze a helyzetet: „Abban az időben a Gestapo mindent megtett, hogy előmozdítsa a kivándorlást, különösen Palesztinába. Gyakran részesültünk a segítségükben, amikor más hatóságoktól kértünk valamit a kivándorlásra való előkészületek » során. 1935 szeptemberében a nemzetiszocialista Németország Birodalmi Gyűlése, a Reichstag elfogadta az ún. „nürnbergi törvényeket”, amelyek pl. megtiltották a házasságot, valamint a szexuális viszonyt zsidók és németek között, és megállapították, hogy a zsidók idegen nemzeti kisebbséget alkotnak. Néhány nappal később a cionista Jüdische Rundschau üdvözölte az új törvényeket: „Németország... eleget tesz a Cionista Világkongresszus igényeinek, amikor kijelenti, hogy a zsidók jelenleg Németországban nemzeti kisebbségként élnek. Minthogy a zsidókat nemzeti kisebbségnek nyilvánították, lehetségessé válik újra normális kapcsolatokat létesíteni a német nemzet és a zsidóság között. Az új törvények a németországi zsidó kisebbségnek megadják a lehetőséget arra, hogy saját kulturális és nemzeti életét élje. A zsidó a jövőben létrehozhatja a maga iskoláit, saját színházát és saját sportegyesületeit. Röviden: a nemzeti élet minden vonatkozásában megteremtheti a maga jövőjét... Németország a zsidó kisebbségnek alkalmat adott arra, hogy önmagáért éljen, és állami támogatást kínál fel a zsidó kisebbség ezen különálló életéhez: ezzel bátorítva lesz a zsidóság nemzetté növekedésének folyamata, ami hozzá fog járulni ahhoz, hogy tűrhetőbb viszony létesüljön a két nemzet között.” Georg Kareski, a „revizionista” Cionista Állami Szervezet és a Zsidó Kulturális Liga vezetője, valamint a Berlini Zsidó Közösség egykori feje a Der Angriff című berlini napilapnak 1935 végén adott interjúja során kijelentette: „Sok éve úgy tekintem a két nép [a zsidók és a németek] kulturális ügyeinek teljes különválasztását, mint a konfliktus nélküli együttélés előfeltételét... Régóta támogatom az ilyen különválást, feltéve, hogy ez az idegen nemzet tiszteletén alapul. Úgy látszik, hogy a nürnbergi törvények, eltekintve a jogi előírásaiktól, teljesen megfelelnek a kölcsönös tiszteleten alapuló különálló élet utáni vágynak... Ez megszakítja számos zsidó közösségnek azt a felbomlását, amelyet főként a vegyes házasságok segítenek elő. Ezért ez zsidó szempontból egyértelműen üdvözlendő.” Más országokban a cionista vezetők ugyanezeket a nézeteket visszhangozták S. Wise, az Amerikai Zsidó Kongresszus és a Zsidó Világkongresszus elnöke, 1938 júniusában New Yorkban egy gyűlésen ezt mondta: „Én nem egy zsidó hitű amerikai állampolgár vagyok, én zsidó vagyok... Hitlernek egy dologban igaza volt. Ő a zsidó népet fajnak nevezi, és mi faj vagyunk.” A Belügyminisztérium zsidóügyi szakértője, Dr. Bemard Lösener a hivatalos Reichsverwaltungsblatt (Birodalmi Közigazgatási Lap) 1935. novemberi számában megjelent cikkében így szól a cionizmus részéről a nürnbergi törvényeknek nyújtott támogatásról: „Ha a zsidóknak lett volna már saját államuk, amelyben többségük letelepedett, akkor ma a zsidókérdést a zsidók szempontjából is teljesen megoldottnak tekinthetnénk. A nürnbergi törvények mélyén rejlő eszmék ellen a legkisebb ellenzést a cionisták mutatták, mivel ők azonnal felismerték, hogy ezek a törvények jelentik az egyetlen helyes megoldást a zsidó nép számára is. Minden nemzetnek szüksége van saját államra, mint különleges nemzeti létének külső kifejezésére.” A német hatóságokkal együttműködve a cionista csoportok Németország különböző helyein 40 tábort és mezőgazdasági központot hoztak létre s belőlük olyan hálózatot szerveztek, ahol a leendő telepeseket készítették fel új palesztinai életükre. Noha a német törvények eltiltották a zsidókat a német zászló használatától, a zsidók számára szavatolták a kék-fehér zsidó nemzeti zászló kitűzésének jogát. A zászló, amelyet egy napon Izrael majd elfogad, ott lengett a hitleri Németországban a cionista táborokban és központokban. Himmler Biztonsági Szolgálata együttműködött a Haganah-hal, a palesztinai cionista földalatti katonai szervezettel. Az SS-ügynökség fizetett Feivel Polkes-nek, a Haganah tisztségviselőjének a palesztinai helyzetről szóló információért, és azért, hogy segített a palesztinai zsidó emigráció irányításában. Eközben a Haganah jól tájékozott volt a német tervekről egy kém által, akit sikerült beépíteni a berlini SS Központjába. A Haganah és az SS közötti együttműködés magában foglalta azt is, hogy titokban német fegyvereket adtak át a zsidó telepeseknek a palesztinai arabokkal folytatott összeütközéseik során való felhasználásra. Az 1938. novemberi „Kristályéjszaka” rombolásának utóhatásaként az SS gyorsan segített a cionista szervezetnek újra talpra állni és folytatni a munkát Németországban, bár ezután szigorúbb felügyelet alatt. Hivatalos fenntartások A cionizmusnak nyújtott német segítség nem volt korlátlan. A kormány és a párt tisztségviselői nagy figyelemmel kísérték azt a kampányt, amelyet a befolyásos zsidó közösségek folytattak az USA-ban, Nagy- Britanniában és más országokban, annak érdekében, hogy mozgósítsák „saját” kormányaikat és polgártársaikat Németország ellen. Amíg a zsidó világ engesztelhetetlenül ellenséges marad a nemzetiszocialista Németországgal szemben, és amíg a zsidók nagy többsége világszerte csekély lelkesedést mutat a cionista „ígéret Földjén” való letelepedés iránt, egy szuverén zsidó állam Palesztinában valójában nem „oldaná meg” a nemzetközi zsidókérdést, hanem - a német vezetők okoskodása szerint — mérhetetlenül felerősítené ezt a veszélyes németellenes kampányt. Ezért a cionizmus német támogatása egy brit fennhatóság alatt álló palesztinai zsidó hazának és nem egy szuverén zsidó államnak a támogatására korlátozódott. 1937 júniusában a Német Külügyminisztérium úgy tájékoztatta diplomatáit, hogy egy zsidó állam létesülése Palesztinában nem állna Németország érdekében, mert ez az állam nem lenne képes elnyelni a világ összes zsidóját, hanem csupán pótlólagos hatalmi bázisul szolgálna a nemzetközi zsidóság számára, sok tekintetben ugyanazon a módon, ahogyan Moszkva bázisul szolgált a nemzetközi kommunizmus számára. A hivatalos politikában végbemenő eltolódást némileg tükrözve a német sajtó 1937-ben, amikor a feszültség és a konfliktus a palesztinai zsidók és arabok között erőteljesen fokozódott, sokkal nagyobb rokonszenvet fejezett ki a cionista ambíciókkal szembeni palesztin arab ellenállás iránt, mint korábban. A Külügyminisztérium 1937. június 22-i körlevele felhívta a figyelmet, hogy a palesztinai zsidó letelepedés támogatása ellenére „hiba lenne feltételezni, hogy Németország Palesztinában bármilyen formájú zsidó vezetés alatti állami struktúra kialakítását támogatja. Tekintettel a nemzetközi zsidóság németellenes agitációjára, Németország nem érthet egyet azzal, hogy egy palesztinai zsidó állam elősegítené a világ népeinek békés fejlődését.” Az SS zsidóügyi osztályának nemzetközi memoranduma arra figyelmeztetett, hogy „egy palesztinai zsidó államnak, vagy a zsidók által uralt Palesztinának kikiáltása Németország számára új ellenséget teremtene, olyant, amelynek mély befolyása lenne a Közel-Kelet fejleményeire”. Egy másik SS-ügynökség azt jósolta, hogy egy zsidó állam „azért tevékenykedne, hogy különleges kisebbségi védelmet biztosítson a zsidók számára minden országban, ezért jogi védelemben részesítené a világzsidóság kizsákmányolási tevékenységét”. Hitler új külügyminisztere, Joachim von Ribbentrop 1939 januárjában hasonlóképpen így figyelmeztetett egy másik körlevélben: „Németország egy zsidó állam kialakítását veszélyesnek tekinti”, mivel ez „a világzsidóság hatalmának nemzetközi növekedését eredményezné.” Maga Hitler 1938 elején személyesen áttekintette ezt az egész problémát, és a zsidó törekvésekkel kapcsolatos régi keletű szkepticizmusának megfelelően és azon balsejtelmei ellenére, hogy az ő politikája hozzájárulhat egy zsidó állam kialakulásához, elhatározta, hogy még erőteljesebben segíti a zsidó kivándorlást. Azt a következtetést vonta le, hogy a zsidómentes Németország kilátása nagyobb súllyal esik latba, mint a lehetséges veszélyek. Közben a brit kormány egyre erőteljesebben korlátozta a zsidók bevándorlását Palesztinába 1937-ben, 1938-ban és 1939- ben. Válaszul az SS titkos megállapodást kötött a Moszad le-Alija Bet titkos cionista szervezettel annak érdekében, hogy illegálisan csempésszenek be zsidókat Palesztinába. Ezen intenzív együttműködés eredményeként különböző hajókonvojok a brit ágyúnaszádok mellett sikeresen érték el Palesztinát. Az (Ausztriát is magába foglaló) Németországból Palesztinába történő (legális és illegális) kivándorlás drámai méretekben növekedett 1938-ban és 1939-ben. További 10 000 zsidó kivándorlását 1939 októberére tervezték, de a világháború kitörése szeptemberben véget vetett ezeknek az erőfeszítéseknek. Mindazonáltal a német hatóságok 1940-ben és 1941-ben is támogatták a kerülő úton folytatott zsidó kivándorlást Palesztinába. Még 1942. március végén is legalább egy hivatalosan engedélyezett „kibuc”-gyakorló tábor működött a hitleri Németországban. A Transzfer-Egyezmény A hitleri korszakban a német-cionista együttműködésnek középponti része volt az ún. Transzfer-Egyezmény, egy olyan megállapodás, amely lehetővé tette, hogy a német zsidók tízezrei vagyonukkal vándoroljanak ki Palesztinába. Az egyezményt, amely Ha’avara (a transzfer héber neve) néven is ismert, 1933 augusztusában kötötték meg a német tisztviselők és Chaim Ariosoroff, a Cionista Világszövetség palesztinai központjának politikai titkára közötti megbeszéléseket követően. E különleges egyezmény értelmében minden Palesztinába induló zsidó pénzt helyezett el egy speciális számlán Németországban. A pénzt olyan német gyártmányú mezőgazdasági eszközök, építőanyagok, szivattyúk, trágya stb. vásárlására használták, amiket Palesztinába exportáltak, és ott a zsidó tulajdont képező Ha’avara-Társaság adta el Tel Aviv-ban. Az értékesítésből származó pénzt odaadták a zsidó emigránsoknak Palesztinába való megérkezésük után, mégpedig a németországi letétüknek megfelelő mennyiségben. A német áruk Palesztinába a Ha’avara-n keresztül áramlottak. Ezt egészítette ki rövid idővel később az a barter-egyezmény, amelynek révén palesztinai narancsot cseréltek német faanyagért, autókért, mezőgazdasági gépekért és más árukért. Az egyezmény ily módon szolgálta a cionista célt: zsidó telepesek szállítását és kamatozó tőke juttatását Palesztinába, miközben egyidejűleg szolgálta a ►
