Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)

2008-01-01 / 1. szám

8. oldal

«lîîVAKÜfcî

2008. január

► M.F.: Mindig arról volt szó, hogy ezt a Németországot, ezt a náci Németországot és annak késői szövetségi köztársasági álszent tudatát levegőbe kell röpíteni. Hogy az konkrétan az ön apja-e, semmilyen szerepet nem játszik.

H.M.: Nézze, ezek értelmezések Friedman módra. Én elmondom ezt Önnek a magam szavaival: az volt a felfogásunk, hogy Hitler alatt a Harmadik Birodalom tényleg bűnös volt, mégpedig abban az értelemben, ahogyan ezt nekünk a propaganda beállította. És ezzel kapcsolatban nem akartunk semmit sem tenni, és azt mondtuk: bármit is mondtak, tettek, csináltak és nem fejtettek ki ellenállást a szüléink - mi mindenesetre itt és most ellenállást akarunk kifejteni. Mi Vietnámot tartottuk szem előtt, korábban az algériaiakat láttuk.

M.F.: De ezért nem kell Bubackot levegőbe röpíteni. Ennek annyi köze van Vietnámhoz, mint egy tehénnek a Holdra szálláshoz.

H.M.: De nézze, Buback az apparátus része volt, amely Németországban minden szabadságigény elnyomásában tevékenykedett. Az idegen hatalom eszköze. És amikor a csoport úgy értékelte, hogy Buback ellenség, akkor született meg ez az elhatározása. De már megmondtam: ez egy téves stratégia keretei között történt.

M.F.: A RAF nem akart népi Németországot, azt maga mögött akarta hagyni. Hol van a vízválasztó Horst Mahler, a RAF és Horst Mahler között? Még egyszer felteszem a kérdést: nem érzi sértésnek, ha valaki azt mondja: Ön nemzetiszocialista?

H.M.: Ellenkezőleg, megtisztelőnek érzem.

M.F.: Nem érzi sértőnek, ha valaki azt rövidíti, ahogy az a harmincas években történt, és azt mondja: „Horst Mahler náci”?

H.M.: Tudom, hogy Göbbels is alkalmazta ezt a kifejezést, ezért ezen semmiképpen sem ütköznének meg, de sokan mondják, hogy a „náci” pontatlan és hamis, mert akkor azt nemzetiszocializmusnak nevezték.

M.F.: Jó. Akkor mondja már meg nekem - és ez engem a legőszintébben érdekel - hol vannak az elválasztó helyek a RAF-Mahler és a nemzetiszocialista Mahler között?

H.M.dgen, a döntő tényezőt már említettem: annak belátását, hogy a katonai erőszak a Német Szövetségi Köztársaságban ezzel ellentétes hatást gyakorol...

M.F.: Nem, én tartalmilag gondolom. Miért harcolt Ön akkor? Most ezt gondolom tartalmi kérdésnek.

H.M.: Mindig ugyanazért.

M.F.: De akkor Ön mégsem a náci Németországért harcolt.

H.M.: Tudja, ezek azok a fogalmak, amelyeket akkor propagandisztikusan alkalmaztak. Én a német nép szabadságáért. ..

M.F.: Schleyert arra hivatkozva rabolták el: „ez az ember SS volt”, Önnek mégis — bocsánat a kifejezésért — hánynia kellene, mivel ma mégis helyesnek találja, hogy valaki az SS-nél volt. Ezért mégsem rabolnak el valakit. Mit gondolt Ön akkor?

H.M.: Akkor azt hittem, hogy Schleyer egy sátáni rezsim funkcionáriusa, aki elhomályosítja a német nevet. Ez volt az én hitem akkor. Ez a német nép elleni borzalompropagandának a gyümölcse. És ezt felismertem, és éppen ezért ez a borzalompropaganda számomra ma hatástalan. Nem gyakorol többé rám hatást.

M.F.: Mártírnak érzi magát?

H.M.: Egyáltalán nem érzem magam mártírnak. Tudom, hogy amikor az ember háborúba megy, eltalálhatja egy golyó, és mégis helyes háborúba menni. És nem mondom, hogy mártír vagyok; lehet, hogy mások ezt így ítélik, de én azt mondom, amit igazságnak tartok, és azt mondom: ezt kell tennem, ha ember akarok lenni.

M.F.: Kik az Ön harcostársai?

H.M.: Melyekre gondol most?

M.F.: Az Ön ügyére. Kik harcolnak Önnel? Ki birtokolja úgy az igazságot, mint Ön, ki az elhivatott, ki fogta fel azt?

H.M.: Itt most a választól szeretnék teljesen tartózkodni, senkit sem értékelni, senkit meg nem nevezni, főleg nem név szerint.

M.F.: De ez hallatlan! Éppen arról beszélt, hogy ez bátor harc, Önnek nincs félelme, és még egy golyó sem kelt Önben félelmet. Hol a probléma abban, ha megmondja: A és B az oldalamon áll és segít?

H.M.: El kell árulnom őket a zsidóknak, hogy lebukjanak és elveszítsék az egzisztenciájukat úgy, ahogyan az én egzisztenciám megsemmisült? Milyen ember lennék én akkor?

M.F.: Hogyan semmisült meg az Ön egzisztenciája?

H.M.: Eltiltottak a foglalkozásomtól.

M.F.: De Önnek nagy nyilvánossága van. Nyilvánvalóan biztosítva van a megélhetése.

H.M.: Az, hogy biztosítva van-e a megélhetésem, kérdéses.

M.F.: Herr Mahler, az Ön egzisztenciája - amennyire én tudom, akkor ért véget, amikor rablás miatt börtönbe kényszerült.

H.M.: Akkor Ön az életemnek talán egy egész időszakát egyáltalán nem érzékelte. Akkor ugyanannak a tevékenységnek az alapján újra engedtek, mint ügyvédet működni.

M.F.: Gerhard Schröder. Tudok mindent. Miből él Ön akkor? Segélyben részesül?

H.M.: Nem részesülök ilyenben.

M.F.: Tehát mégis érti a módját annak, hogy egyedül megszerzi azt, ami az élethez szükséges, ami dicséretre méltó. Tehát az Ön egzisztenciája mégsem semmisült meg?

H.M.: Nézze, az egzisztenciám volt például az ügyvédi tevékenységem.

M.F.: De olyan valaki számára, aki a rendszert nem ismeri el, ez hallatlanul különös dolog! Ön azt mondja: a Német Szövetségi Köztársaság törvényeinek az Ön számára nincs jelentőségük, mivel csak a Német Birodalomnak vannak törvényei.

H.M.: Erre vonatkozóan nem fejeztem ki magam világosan. Természetesen vannak előírások — ezeket nem nevezem törvényeknek -, amelyeket az idegen uralom bocsát ki a nyugalom és rend fenntartása érdekében. Ezeket természetesen úgy kell elfogadni, mint megbízás nélküli ügyvitelt. De vannak olyan előírások is, amelyek a mi ellenállási akaratunkat elnyomják.

M.F.: Értem. Ez azt jelenti, hogy Ön szívesen lenne még ügyvéd közlekedési és pénzbírsággal járó eljárásokban.

H.M.: Nem, én politikai perekben is vállalnék megbízást. Ez vicces lenne a politikai perekben.

M.F.: De Ön mégis azt mondhatná, amit akar.

H.M.: (nevet) Igen, én meg is mondanék mindent, amit akarok, és kész vagyok magamra vállalni ennek következményeit is. De én azt nem mondhatnám el következmények nélkül. Éppen ez a döntő különbség.

V.F.: De ez a legtöbb embernél így van.

H.M.: Hogyan, a legtöbb embernél?

V.F.: Nos, az, hogy annak megfelelően értékelik őket, amit mondanak.

H.M.: Nem, itt arról van szó, hogy ezért börtön jár. Ez az, ami másképpen van. Az értékelés, amit az emberek erről gondolnak, számomra viszonylag közömbös.

M.F.: Nos, igen, én azt gondolom, hogy Ön azt akarja, hogy a más véleményen levő, más vallású, más állampolgárságú embereket gyorsított eljárás keretében egyszerűen kiutasítsák, ill. internálják. így az történik, ami Önnek megfelelő, teljesen ártalmatlanul.

H.M.: Herr Friedman, megkísérel hazudni ebben az összefüggésben is? Egész világosan megmondtam...

M.F.: No, de világos, ez Auschwitz-hazugság, Friedmanhazugság. Tudja...

H.M.: Nos, igen, de amit éppen most csinált, egy próbálkozás egy hazugság elterjesztésére. Nem mondtam, hogy a más vallású embereknek el kell innen menniük.

M.F.: Ön azt mondta, szeretné, ha a külföldieknek el kellene menniük.

H.M.: De ez nem a hit kérdése.

M.F.: Szívesen visszamegyünk... Azt mondtam: „más állampolgárságú”. Akkor Ön azt mondta: „Kifelé! Vissza Törökországba!”

H.M.: Ügy van. De nem mondtam, hogy minden mohamedánt... vannak németek, akik mohamedánok.

M.F.: Én sem mondtam: „minden mohamedánt”.

H.M.: Ön „valláshoz tartozást” mondott.

M.F.: Akar Ön mohamedánokat Németországban, akkor is, ha azok német állampolgárok?

H.M.: Nos, magától értődőén. Mint német állampolgárok vannak itt, és joguk van arra, hogy itt legyenek. Teljesen mindegy, hogy mit gondolnak, és mit tesznek.

M.F.: Ez azt jelenti, hogy lennének német mohamedánok. ..

H.M.: Ha a birodalom törvényeit megsértik, a szankciókat vállalniuk kell.

M.F.: Látja, úgy, mint Önnek is! Akik valami olyant mondanak, ami akkor Önhöz nem illik. És Ön szankciókat mond. Ön valami olyant mond, ami a többséghez most nem illik: szankciók. De Ön ugyanolyan, mint mindenki.

H.M.: Tudja, Németországban a többségnek nagyon illene kritikus beszédet hallani a zsidókról. Egy kisebbség,

amely önmagát nem érti, illetve nem tudja, hogy önmagát a zsidók szolgálatába állítja, elítél engem az úgynevezett népizgatás miatt.

M.F.: Nos, én azonban sohasem tapasztaltam Ön melletti tömeges tüntetést a többség részéről, amiről Ön álmodik.

H.M.: Ezt egyáltalán nem várom el én sem. Az emberek begubóznak és azt mondják: erre nincs szükség, és valószínűleg ez semmit sem eredményez. De a szívükben azt mondják: véget kell vetni annak, hogy a zsidók orrunknál fogva táncoltatnak minket. És ezért dolgozom én.

Sylvia Stolz: Azért vannak a büntető törvények, hogy megakadályozzák, hogy az emberek ilyeneket mondjanak.

M.F.: Oké. Nekem nincs kérdésem. Vannak Önöknek kérdéseik?

Vanity Fair: Még van egy-két kérdés.

Sylvia Stolz: Nem lehet azt a kérdést feltenni: „Hol vannak a tömeges tüntetések?” Ez természetesen komolytalan kérdés, amikor pontosan tudjuk, hogy mindenki, aki ilyen tüntetésen részt vesz, büntetésben részesül.

M.F.: Ez nem így van. Önök az NPD mellett tüntethetnek. Amíg békésen tüntetnek, és a tüntetés jóvá van hagyva, nem kapnak büntetést.

H.M.: De ha egy kormánytanácsos ebbe a sorba beáll, lefényképezik, és ez a fénykép meghatározott kezekbe kerül, akkor ő már többé nem kormánytanácsos. Aki viszont már segélyben részesül, nem veszíthet semmit, az ki mer állni, és meg is teszi. Ne tegyen úgy, mintha a felettünk levő zsidó uralom titkát nem ismerné. Az közvetett módon működik, a félelmen és a tévés tudaton keresztül.

M.F.: Tudja, némelykor azt kívánnám magamnak, hogy bárcsak igazak lennének az Ön téveszméi. Mert ha én tényleg rendelkeznék ilyen hatalommal, akkor - higgye el - sok minden, ami a történelem folyamán megtörtént, sohasem történt volna meg. De nekem nincs ilyen hatalmam, és egyikünknek sincs.

H.M.: Ön kis funkcionárius ebben az apparátusban.

M.F.: Senkinek sincs ilyen hatalma. Ha ilyen hatalmunk lenne, higgye el, nem kellene elviselnem az ilyen alakokat, mint Ön?

H.M.: Mit tenne velük? Meggyilkolná őket?

M.F.: Nem, én nem vagyok Ön.

H.M.: Aha. Azt gondolja, hogy én meggyilkolnám Önt? Ez túl nagy megtiszteltetés lenne.

M.F.: Ön azt mondta, hogy ha a politikai célja érdekében hasznos lenne, erőszakot alkalmazna. Én sohasem alkalmaznék erőszakot. Ez a különbség közöttünk. És én nagy súlyt helyezek erre a különbségre. Tehát még egyszer: higgye el, én másként viselkednék másokkal szemben, mint ahogy Ön viselkedne velem.

H.M.: De Ön egyáltalán nem tudja, hogyan viselkednék én.

M.F.: De, de.

H.M.: Nos, akkor maradjon meg a hiténél. Látni fogjuk, hogyan fog viselkedni Ön, ha változnak a dolgok. Egészen biztos, hogy nem fogják felakasztani vagy más módon kivégezni.

M.F.: Ó, köszönöm szépen (nevet), köszönöm szépen.

H.M.: De az Ön hazugságait nem fogják már elhinni.

M.F.: Most van még egy kérdésem: Ön tényleg azt hiszi, hogy a saját életében meg fogja érni egy Német Birodalom létét?

H.M.: Ez egyáltalán nem döntő. Én minden nap megteszem, amit tudok azért, hogy ezt előidézzem. És boldog lennék, ha azt még megérném, de ha minden így maradna, ez engem semmiképpen sem befolyásolna, nem szegné kedvemet...

M.F.: Én csak azt akarom tudni: hiszi-e Ön, hogy a közeli évek során az Ön mozgalma győz?

H.M.: Hiszem.

M.F.: Ebben Ön hisz?

H.M.: A dolgok mozgásban vannak. A Szövetségi Köztársaságban még nem megy végbe...

M.F.: Ön ezt is hiszi?

H.M.: Ezek ismert dolgok. Ez a felismerés egyre inkább érvényesül. Nézze, kezdetben csak egész kevesen vannak. De a folyamatok tovább mennek, és akkor majd látni fogja, hogy milyen eredményei vannak e folyamatoknak. A zsidó hatalom a végét járja, és erről széltében-hosszában beszélni fognak. Ez jó. Szép.

Folytatjuk Vanity Fair

(A fordítás a beszélgetés szerkesztett változata.

Ford.: Tudós-Takács János)