Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)
2008-09-01 / 5. szám
al ___________________________«IttVAKÖkt___________ HITVALLÁSOM Julius Streicher politikai végrendelete BEVEZETŐ A történelem folyamán nem egyszer megtörtént, hogy történelmi jelentőségű, fontos dokumentumok az utókor számára elkallódtak, eltűntek. Jellemző ez olyan forrásokra, amelyek a hivatalos utak megkerülésével, bizonyos magánszemélyek birtokába kerültek, akik ezeket különböző okokból rövidebb vagy hoszszabb időre távol tartották a nyilvánosságtól. Ilyen sors jutott a HITVALLÁSOM címmel íródott és Julius Streicher politikai végrendeletét tartalmazó kéziratnak is, amely először több mint harminc évvel a Nürnbergi Per és a szerző halála után, csak 1978-ban került nyilvánosságra. A dokumentum elkészültében, amelynek hitelességéhez és történelmi jelentőségéhez kétség nem férhet, a szerzője mellett döntő szerep jutott John E. Dolibois amerikai századosnak, aki az amerikai hadsereg titkosszolgálati tisztjeként azt a megbízást kapta, hogy a Nürnbergi Per előkészítésének keretében kihallgassa a háborús főbűnösöknek kikiáltott nemzetiszocialista vezetőket. Dolibois ismeretsége Streicherrel 1945 nyarán a luxemburgi Mondorf-ban kezdődött, ahol a korábbi üdülőhelynek számító Palast hotelt alakították át egy szögesdrótokkal körülvett, szigorúan őrzött fogolytáborrá és ahol az elfogott prominens „ náci ” vezetőket tartották, mielőtt Nürnbergbe szállították volna őket. Dolibois százados „Gillen kapitány” fedőnéven négy további tiszttársával azt a feladatot kapta, hogy közvetlen közelről őrködjön a foglyok felett és gondoskodjon az ellátásukról. Julius Streichert, saját elmondása szerint, elfogatása után többször is brutálisan megkínozták. A túlnyomóan néger katonákból álló őrszemélyzet őt és feleségét meztelenre vetkőztették, leköpdösték és égő cigarettákat nyomtak el a testükön. (Dolibois egy 1973-ban adott interjújában elmondja, hogy 1945 nyarán az amerikai hadsereg katonái között kézről-kézre járt egy fénykép, amely Streichert meztelenül ábrázolta, ütésektől megdagadt herékkel, egy szögesdrótból készült koronával a fején és egy nyakába akasztott táblával, amelyen a következő szöveg volt olvasható: „Julius Streicher, a zsidók királya ”.) Ilyen tapasztalatok után került Streicher Dolibois százados fennhatósága alá, akinek emberséges viselkedése elnyerte az egykori Der Stürmer kiadójának bizalmát. Ez annak is köszönhető, hogy Dolibois a lehetőségekhez mérten megpróbálta a foglyok különböző kívánságait teljesíteni, sőt ezen túlmenően a közvetítésével még üzeneteket is küldhették családtagjaiknak. így adódott, hogy Streicher a százados segítségét kérte politikai végrendeletének megfogalmazásához. Dolibois támogatta az ötletet és ennek köszönhetően született meg a kézirat, amelyet Streicher több napon keresztül a százados jelenlétében diktált egy erre a célra hozatott gépírónak. Az elkészült dokumentum egyetlen létező és hitelesített példányát Streicher azután átadta a századosnak megőrzésre, aki ezt magával vitte Amerikába, de évtizedekig senkinek nem tett róla említést. Először 1973-ban fedte fel a végrendelet létezését egy J. W. Baird nevű amerikai történésszel folytatott interjú során. Baird közvetítésével aztán elkerült a dokumentum a Münchenben székelő Kortörténeti Intézethez, amelynek negyedévente kiadott folyóiratában (Vierteljahreshefte Jur Zeitgeschichte) 1978-ban látott először nyomtatásban napvilágot. (D. K.) Mottó: „A jóindulat és gyűlölet pártjaitól összezavarva ingadozik jellemképe a történelem folyamán. ” (Friedrich Schiller) Bizonyos ostoba, rosszindulatú és gyáva kortársaim úgy gondolták, hogy az én 25 éves felvilágosító munkámat, amelyet szóban és írásban végeztem, tartalmában és formájában becsmérelve félremagyarázhatják és félre kell magyarázniuk. E kritikusok legtöbbjének ítélete nem a saját ismeretei által alakult ki, hanem egy másik ember véleményének készséges szajkózása által. Legyen ez az írás e kétes kortársaimnak, az ítélkezőknek és mindazoknak, akik ismerni akarnak, a német nép legsúlyosabb korszakában utólagos gondolkodásra ajánlva. Mondorf (Luxemburg), az internáltak háza, 1945 nyarán. Julius Streicher A sors hívó szava Öt éves falusi gyermek voltam, amikor először hallottam azt a szót, hogy „zsidó”. Édesanyám ajkáról hallottam ezt. Egy városból jött utazóügynöknél az eléje rakott áruminta szerint választott ki, rendelt meg és fizetett ki az apám számára egy öltönyre való ruhaanyagot. Amikor azután a küldemény megérkezett, az anyagnak sem a színe, sem a minősége nem olyan volt, mint az árumintáé. Az édesanyám becsapva érezte magát, és mi, gyermekek vele együtt sírtunk. Amikor azután iskolás lettem és a hittanórán a plébános szavaiból a kereszténység Üdvözítőjének szenvedéstörténetét megismertem, engem iszonyattal töltött el az a közlés, hogy a zsidók a vérrel borított Üdvözítő láttán semmilyen részvétet nem éreztek a vértanúságot tevő fogoly iránt, nem elégedtek meg a megkínzásával, hanem a keresztre feszítését követelték. Noha a római helytartó, Pilátus a vádat visszautasíthatta volna, Jézus a zsidó farizeizmus elleni harcával a büntető törvények értelmében bűncselekményt követett el. Ezen a hittanórán kezdtem először gyanítani, hogy a zsidóknak különleges természetük van. 1909-ben mint tanító a bajor-sváb szülőhazámban, a nürnbergi népiskolába kaptam meghívást. Ebben az időben tört ki az iskolák szellemi felszabadításáért különös keménységgel vívott háború, és mivel a pedagógusok úgy hitték, hogy a Demokrata Pártban parlamenti támogatót találhatnak, teljesen természetes volt, hogy én, mint a fiatal tanítók képviselője a Demokrata Pártban szóhoz akartam jutni. A belső ellenállást csakhamar leküzdöttem, és életemben első ízben politikai szónoki emelvényre álltam. Beszédem során önmagamat fejeztem ki: úgy beszéltem, ahogyan azt nekem egy belső hang parancsolta. Beszédemet dörgő tapssal fogadták, amire elpirultam. A hallgatóság egy része nem csatlakozhatott a tapshoz. Ók különös, kérdő szemmel néztek rám. Ezek nem fiatal ügyvédek voltak. A legtöbbjük máshogy nézett ki, mint azok, akik tapsoltak. Amikor azután később az esti órákban elgondolkozva hazafelé indultam, a Cohn bankház kékszemű alkalmazottja a vállaltira tette a kezét és kialakult életbölcsességével ezt mondta: „Streicher, engedje meg, hogy valamit mondjak. Zsidó banknál dolgozom. Megtanultam hallgatni azokban a pillanatokban, amelyekben a német szívem szerint szóltam volna, és gyakran beszélek olyan pillanatokban, amikor szívesebben hallgatnék. A zsidók számszerűen ugyan kevesen vannak, de nagy hatalmuk van társadalmi és politikai területen, és ez a hatalom veszélyes. Ön, kedves Streicher, még fiatal és rámenős ember, nem finomkodik a szavakkal. De mindig gondoljon arra, amit Önnek mondok: A zsidóknak nagy hatalmuk van, és ez a hatalom veszélyes, nagyon veszélyes.” Erre a bölcs figyelmeztetésre gyakran kellett gondolnom a későbbi időkben, és ma újra ezt teszem a luxemburgi Mondorfban, az internáltak házában. Már az első világháború kitörése után csakhamar hallatszottak olyan hangok, hogy a katonai szolgálatra kötelezett zsidók tömege távol lesz a fronttól hadtápterületen, de még inkább a hadigazdasági hivatalokban odahaza, és így az ő életük biztonságban lesz. A hadügyminiszter által 1916-ban a katonai szolgálattal kapcsolatos parancsot, miszerint a zsidók háborús részvételét számarányukhoz illően, annak rendje és módja szerint kell felfogni, vissza kellett vonni, mert a császári rezsim zsidósága megüzente, hogy ennek a parancsnak a végrehajtása a hadikölcsön jegyzését veszélyeztetné. Amikor az első világháború közepén ezt az eseményt átgondoltam, a zsidókérdés jelenlétének gyerekes elgondolását komoly, jelentőségteljes ismeret váltotta fel. A zsidókérdés jelenlétére vonatkozó ezen első ismereteimet tovább gazdagította egy új élmény. 1918 nyarán egyre újabb és újabb hírek érkeztek a front hátországából arról, hogy egy állítólagos politikai vihar készül, amely az első világháborúnak gyorsan véget vethet. Ezeket a híreket olyan jelszavak kísérték, amelyek hasonlóak voltak azokhoz, amelyekkel az ellenséges propaganda a német lövészárkok felett ledobott röplapokat megtöltötte. A német háborús morált, a német gondolkodásmódot végérvényesen össze kellett törni. Az, hogy kik voltak a bomlasztási propaganda titkos izgatói a fronton innen és túl, nyilvánvalóvá vált számomra, mivel a fegyvernyugvás első napján az immár veszélytelenné vált lövészárok fölött egy vörös karszalagos katona és egy francia hadnagy nyújtotta a kezét felénk. Egy és ugyanazon szellem akarata adta meg a német harci morálnak azt a tőrdöfést, amely egy Jürgen Toller, Erich Mühsam vagy egy Kurt Eisner szájából nyíltan kifejezésre juttatta: a hazaárulás vált hősiességgé. Ennek azután Németország legyőzése lett az eredménye. Anélkül, hogy ezt tudta volna, a világháború csapásai között legyőzhetetlenül maradt hadsereg a fegyvernyugvás diktatúrája által uszítva, a 2008. május vörös katonatanács ellenőrzése alatt vonult vissza egy elárult haza szégyenébe. Mialatt a forradalom véres és hatalmas bűnei végbementek, a komor kétség, mint egy óriási halotti szemfedő ülte meg a német lelkivilágot, és egy mély sóvárgás az erős, újból rendet teremtő kéz után töltötte meg azok szívét, akik még remélni merészeltek. Több mint egy évtizednek kellett eltelnie, amíg ez a remény, mint egy csoda, beteljesült. Az első világháborúból én is a forradalom új Németországába jöttem vissza, abba az országba, amely a marxista új urak által megjósolt korszakát élte, olyan Birodalomba, amely szépséggel teli is lehetett volna. Undorral vonultam félre az eseményektől, és úgy hittem, hogy az eseményektől távol kell megvárnom, hogy valamilyen megváltó csoda bekövetkezzék. Miként a háború előtt, most is a német ifjúság tanítójaként és nevelőjeként csak hivatásomnak éltem. A pihenés óráiban azonban festékkel és ecsettel a vidék magányába vonultam, hogy újra megtaláljam Istent, aki a német múlt történelmi nagyságát létrehozta. És itt egy hang azt kiáltotta bennem: te a népednek egy része vagy és leszel, és az maradsz azokban a pillanatokban is, amelyekben azt hiszed, hogy már semmi reményed nem lehet. Csak akkor vagy képes tovább élni, ha a néped tovább él, és el fogsz süllyedni, ha te magad is nem segítesz a pusztulást leküzdeni. Ez volt a sors első hívó szava hozzám. Van-e faji kérdés? Valamilyen véletlen esemény vitt engem 1918 egyik estéjén a nürnbergi „Kulturverein” vendéglőbe, amelynek aranyozott termében hetente találkozott egy polgári társaság. A nemes jellemű és kitűnő megjelenésű Kari Maerz, diplomás mérnök volt a szónok. Tőle hallottam fejtegetéseket a zsidókérdésről, amelyek a bennem már meglévő tudást egyre magasabb szintre emelték. Most találtam felvilágosító iratokat és könyveket is olvasásra. Mihelyt ezekben találkoztam azokkal az ítéletekkel, amelyeket az ókor, középkor és az újkor nagy emberei a zsidóság mivoltáról és a népek életében való tetteikről hoztak, nagyon megörültem az elért felfedezéseknek, és ugyanakkor megrendültem, mert most tudtam meg, hogy 4000 év óta léteznie kellett egy világellenségnek, amely ettől kezdve egészen a jelenkorig „Isten népe” maszkjával álcázta magát, hogy garázdálkodásait űzhesse. De az utóbbi felismerésre az ajtót annak az Izrael nevű zsidónak a vallomása nyitotta ki, aki érdemeiért a Lord Beaconsfield nemesi nevet kapta, mint Anglia miniszterelnöke. „Endymion” című könyvében beismeri:
