Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)

2008-03-01 / 2. szám

2008. február

10. oldal

«lîîVAKÔfcî

Günter Deckert tudósítása:

„A NÉMET JEANNE D’ARC” PER

Sylvia Stolz ügyvédnő a Mannheimi Kerületi Bíróság előtt 2007 november - 2008 január

Első nap (2007. november 15.)

A Bíróság elnöke Dr. Glenz, a bíróság többi tagja: Dr. Bock és Dr. Lidenthal, valamint a két előadóbíró: Askani és Haas. Glenz mintegy 60 évesnek tűnik. A vádlott a 44 éves Sylvia Stolz, a „német Jeanne D’Arc”, a „bajor méregzsák”, akit a 71 éves Horst Mahler kísér. Védőügyvédje Dr. Ludwig Bock, a vád képviselője Andreas Grossmann államügyész, akit Seiler kerületi főügyész kísér. A tárgyalás 9 óra 52 perckor kezdődik.

Grossmann és Seiler egymást felváltva olvasták fel a vádiratot. A vád a Zündel-per „akadályozása”, tiszteletlen megjegyzések a Német Szövetségi Köztársaságra, az elhunytak (értsd: zsidók) emlékének megsértése és a tömeg izgatása, amely a Német BTK 130.§-a szerint büntetendő.

A védelem indítványozta a Német Alkotmánybírósághoz fordulást annak tisztázása végett, hogy a 130.§ nem alkotmányellenes-e, ugyanis a Német Alaptörvény l.§-ának 5. cikkelye garantálja a szólásszabadságot, továbbá a vélemény és a kutatás szabadságát. Az Alkotmánybíróság sohasem döntött ebben az alapvető kérdésben. A Bíróság elutasította Dr. Bock védő indítványát.

Sylvia Stolz-nak megengedte a Bíróság, hogy előterjesztésében kifejtheti álláspontját. Sylvia kifejti, hogy a vádirat a valóságban az idegen uralom egy módozatának szervezeti formája. [Ezt a kifejezést Carl Schmid professzor, „az alaptörvény atyja”, a nemzetközi jog szakértője fogalmazta meg 1948-ban. Németül: Organisationsform einer Modalität der Fremdherrschaft. A továbbiakban: „OMF”. Amikor 1948-ban Washington végrehajtotta hirtelen fordulatát Morgenthautól a Marshall tervig, Schmid profeszszornak elő kellett állnia az új rezsimre vonatkozó, némiképp objektív kifejezéssel, ami kifejezi annak kollaboráns természetét, anélkül, hogy használná a „csatlós állam”, vagy a „bábkormány” kifejezéseket. Mivel az Alaptörvényt népszavazás sohasem hagyta jóvá, ez a törvény szigorúan véve „alkotmánynak” nem nevezhető.]

Sylvia Stolz bejelenti, hogy nem kívánja részletesen megvitatni a vádiratban foglalt pontokat, amelyeket nagyjából szabatosan mutattak be. Kijelenti, hogy ő mint ügyvéd a kötelességét teljesítette, vagyis védte ügyfelét. Ezt a kötelességét komolyan veszi! Azután jellemzi azokat a szélsőséges eljárásokat, amelyek Meinerzhagen bíráskodását jellemezték, és bizonyítja, hogy ez a bíróság teljesen közömbös volt a történeti valósággal szemben. A Zündel-per az elejétől a végéig kirakatper volt, hasonlóan a Rudolf-perhez, aminthogy természetesen ugyanez igaz a jelen perre is. Előre látja, hogy a bizonyítékokra vonatkozó indítványait rutinszerűen újra és újra el fogják utasítani, mégpedig ugyanannak a komolytalan jogi szertartásnak a részeként. El fogják őket utasítani, mégpedig olyan kifejezések kíséretében, mint pl. „nem ide tartozó, jelentéktelen, nem része ennek az eljárásnak” stb. Politikai perekben az ítélet már akkor elkészül, amikor a per még el sem kezdődött. Ez után a vádlott ügyvédnő elmondja, hogy előterjesztésében négy ide tartozó területet akar érinteni:

1. A második világháború vége óta Németországot az OMF alapján külföldi hatalmak uralják.

2. Közelebbről: Németországot zsidó megszállók uralják a Talmudban lefektetett törvényekhez igazodva.

3. A második világháborút és a Harmadik Birodalmat illetően teljesen meghamisították a történelmi tényeket és azok dokumentációját.

4. Az „OMF”-törvény értelmében a Harmadik Birodalmat, mint „gonosz” és „sátáni” államot minősítik, úgy, mintha ezek a szavak jogi fogalmakra utalnának.

Sylvia Stolz kimutatja, hogy a német jogi eltévelyedések a történelem egy konkrét magyarázatának erőszakos előírásából erednek. Mindenki, aki hangot ad valamilyen más véleménynek, hitszegő páriává változik. Az ilyen VÉLEMÉNY az ügyészek valódi célpontjává válik ezekben a „holocaust” kirakatperekben. Nyomatékosan javasolja, hogy a Bíróság fontolja meg: milyen sok dolgot nem engedélyeznek kimondani vagy gondolni a németeknek Németországban. Itt Sylvia a Spiegel egykori főszerkesztőjének,

Fritjof Meyernek egyik cikkére utal, amely az Osteuropa 2002. májusi számában jelent meg.

Sylvia arra is rámutat, hogy a valóságos történésekkel kapcsolatos bizonyítékokra vonatkozó indítványait a német bíróságok elutasították, ami az ügyvéd munkáját lehetetlenné teszi. A „holocaust-tal” kapcsolatos hivatalos „OMF”egyetértést nagy jogi erőszakkal érték el. Megjegyzi, hogy a német bíróságok már régóta feladták azt a kötelességüket, hogy az igazság megállapítása érdekében tárgyi bizonyítékokat gyűjtsenek maguknak. Mindazonáltal a „kézenfekvő nyilvánvalóság” szent tehene nem uralkodhat örökké. Ezt a Szövetségi Parlament Petíciós Bizottsága az egyik 1994/1995-ös helyzetjelentésében állapította meg. A szokásos gyakorlat a Büntető Törvénykönyv önkényes, kivételes alkalmazása. Ezúttal az NJM jogi folyóiratban megjelent Bertram-cikkre utal Sylvia. A Legfelsőbb Bíróság sohasem tett közzé részletes, végleges véleményt erről a témáról.

Sylvia Stolz arra is rámutat, hogy ennek lett a következménye Németország véget nem érő ellenséges megszállása.

Ezt követően hangsúlyozza, hogy ő maga most kiszolgáltatott helyzetben, baljóslatú történelmi helyen van. Ugyanebben a tárgyalóteremben ítélték el Germar Rudolfot, Ernst Zündelt és Günter Deckertet, valamennyiüket a véleményükért. De ő eltökélte, hogy nem hajlik meg a fenyegetés és az erőszak előtt. A továbbiakban rátér bizonyos ősélmények (megvilágosító hatású tapasztalatok, illetve meghatározó jelentőségű élmények) részletezésére. Ezek egyike volt a „Holocaust” című áldokumentatív melodráma, amelyet Steven Spielberg zsidó filmrendező az 1970-es években készített, amikor Sylvia még ifjú lány volt. Más hasonló ősélményt jelentettek számára azok az események, amelyeket az állatok jogaiért való aktivistaként tapasztalt, amikor egyetemi tanulmányokat folytatott. Ekkor olvasta el Ernst Gauss (alias Germar Rudolf) „Grundlagen zur Zeitgeschichte” (A jelenkori történelem alapjai) című könyvét, amely Tübingenben jelent meg 1994-ben. Majd részletesen idéz ebből, ami Glenz bírót arra a megjegyzésre készteti, hogy azoknak, amit előad, nem sok köze van a vádirathoz, és a részletes idézetek ellentmondanak annak a célnak, hogy a maga álláspontját bemutassa.

Glenz kijelenti, hogy szeretné, ha Sylvia Stolz ezt úgy értené, mint egy figyelmeztetést. Hosszas, sűrű szóváltást követően Sylvia engedélyt kap, hogy folytathatja, majd egy 10 perces szünet után bejelentik, hogy erre a napra vége a tárgyalásnak.

Második nap (2007. november 16.)

A tárgyalás 9 óra 14 perckor kezdődött.

Sylvia - folytatva onnan, ahol az előző nap abbahagyta — a zsidókkal kapcsolatos nemzetiszocialista politikáról kezd el beszélni. Ennek során jellemzi e politikának különféle történelmi iskoláit, főleg Carlo Mattogno olasz kutató elgondolásai alapján, kimutatva, hogy a „különleges bánásmód” az internáltakkal való mindenfajta bánásmódra vonatkozott, amely nem volt rutinszerű, miként ezt a neve is mutatja. Világos, hogy ez nem volt szinonimája a „megsemmisítésnek”, minthogy a luxusszállodákban történő internálást is különleges bánásmódnak nevezték.

Aztán hosszasan tárgyalja Udo Walenynek a hamisításokkal és fényképészeti montázsokkal kapcsolatos vizsgála-Sylvia Stolz és Horst Mahler

tát a „Wahrheit für Deutschland” (Igazságot Németországnak) című könyvében. A német kormány próbálkozásai e könyv betiltására eredménytelenek voltak. Sylvia J. C. Ballnek a háború folyamán Auschwitzról készített légi felvételekre vonatkozó szakértői elemzését is ismerteti, amelyek cáfolják a füstölgő kéményekről, tömeggyilkosságokról, holttesteknek égető árkokban történő elégetéséről stb. szóló állításokat. Mindazonáltal Ball művét sohasem ismerték el a „bírósági történészek”. Sylvia a „Great Wendig” publikációit is ismerteti. Majd rátér a francia Paul Rassinier írásaira, aki maga is buchenwaldi fogoly volt, valamint Robert Faurisson professzorra, akit a holocaust-ra vonatkozó kihívó mondata tett híressé: „Mutassanak nekem egyetlen dokumentumot!”

Sylvia Stolz hangsúlyozza, hogy az általa említett kutatók olyan kiváló tanúk, akik véleményüket jól dokumentált tapasztalati bizonyítékokkal támasztották alá. Megkérdezi: hogyan lehetséges, hogy az ügyvédeknek nem engedélyezik, hogy az ügyfeleiket a bizonyítékokra vonatkozó beadványokkal védelmezzék? Ez a kérdés állandóan felmerül a „holocaust-tal” kapcsolatos bűnvádi eljárásokban. Újra és újra visszatér az a benyomás, hogy a büntetőjogot — visszaéléssel - a hivatalos „holocaust”-koncepció védelmére használják fel, ami a közvéleményt arra ösztönzi, hogy ismételten ezt kérdezzék: kinek az érdeke a „holocaust” fenntartása és propagálása? Minden „OMF”-bíróság húzódozik a „holocaust-ra” vonatkozó tárgyi bizonyítékok hiányának központi problémájától, míg a tárgyi bizonyítékoknak a védelem érdekeit szolgáló benyújtását sohasem engedik meg, még akkor sem, ha az ilyen bizonyíték könnyen hozzáférhető.

Sylvia ezután visszatér Gauss(Rudolf) fent említett könyvére, valamint F. P. Berg „Mordwaffe Dieselmotor” (A Diselmotor mint halálos fegyver) című művére. Tagadhatatlan, hogy a bizonyítékokkal kapcsolatos beadványokat nem engedélyezik a német bíróságok, és ez nagy igazságtalanság.

Megjegyzi: a talmudi igazságszolgáltatás uralja az „OFM”-bíróságokat. Itt Grossmann kerületi ügyész félbeszakítja, hogy ez a megjegyzés szerepeljen a bírósági jegyzőkönyvben, mivel ez további bűnös vélemény. A Bíróság elrendel 10 perces szünetet.

Ezt követően Sylvia megismétli elhatározását, hogy harcolni fog az igazságért és a német népért. Megemlíti, hogy a hivatalos „holocaust” történetírás említett logikátlanságai vitathatatlanok és nyilvánvalók mindenki számára. Miért van az, hogy azokat, akik nyilvánvaló kérdéseket tesznek fel, üldözik, és börtönbe zárják? Ki húz hasznot ebből a zsarnokságból és elnyomásból? Vannak-e a zsidóknak különleges kiváltságaik, vagy nincsenek? Megállapítja, hogy azokat a polgárokat, akik logikus kérdéseket tesznek fel, elszigetelik, megrágalmazzák, üldözik és bebörtönzik. Eva Hermann közelmúltbeli ügyében a hivatalos elnyomás újra egyértelműen bizonyságot nyert.

Sylvia Stolz megjegyzi, hogy a német bíróságok nem engedik bírálni azokat a kegyetlenkedéseket, amelyeket a cionista gyarmatosító állam követ el Palesztinában, mert eldöntötték, hogy egyszer s mindenkorra a zsidók az áldozatok. A polgárok nem tehetnek összehasonlításokat, és nem tehetnek közzé beszámolókat, mert így tenni „erkölcstelen”.

Azután idézi Martin Buber zsidó írót és felfogását az igazságról és a „kitalált” történések, elgondolások „tiltásáról”. Megállapítja, hogy az igazságot és az objektív valóságot már nem veszik figyelembe a német bíróságokon. A zsidóságnak sikerült megszilárdítania a maga sajátos álláspontját a valóságról, mégpedig nem csupán Németországban, de világszerte is.

A német nép körében az erkölcsi tényezők területén a zsidóság hatalmi helyzetet teremtett önmagának, amit azután pénzügyi zsarolásra basznál.

Sylvia ezt követően a Talmud döntő jelentőségű szakaszaiból idéz. Az e helyütt kifejtetteknek a tartalma az, hogy csak a zsidók emberek, és a Föld összes többi lakója pusztán állatnak tekintendő. Ezzel kapcsolatban számos talmudi részletre és hasonlatra hivatkozik. A Bíróság visszavonul ebédelni.