Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-07-01 / 4. szám
2007. május A Rómában, 1957 márciusában Európai Gazdasági Közösségként, vagy Németország, Franciaország, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg Közös Piacaként született Európai Unió 50. születésnapja haloványra sikeredett. Érthető módon. Mert habár az Unió már 27 országot felölel és az Egyesült Államokéval egyenértékű gazdasággal dicsekedhet, mégis olyan, mint egy középkorú ember, aki pályáját már befutotta. Az Unió születésnapi ünnepsége további bizonyítékát adta, ha egyáltalán kellett, hogy nincs olyan nemzetközi szervezet, amely kicsikarhatná az országok szeretetét és hűségét. A Világkormány a vezetőrétegek olyan víziója, amit egyetlen hazafi sem fog magáénak tekinteni. Sok ezren haltak meg Lengyelországért, Olaszországért, Angliáért és Németországért. Ki menne tűzbe az Európai Unióért? Az Unió Bajnokai azt állítják, hogy Európa békéjének megőrzése az Unió nagy vívmánya. „60 év béke azt jelenti, hogy az Unióról, mint a háború elleni bástyáról kialakult képnek egyre gyengébb a visszhangja” - mondta Jose Manuel ________«lîîVAKÔfcî ____________________________ _____________7. ol Patrick J. Buchanan AZ UNIÓ ÉLETKÖZÉP-VÁLSÁGA Barroso, az Európai Bizottság (a Brüszszelben székelő végrehajtó hatalom) feje. Nem szeretnék Barrosoval tiszteletlen lenni, de Európa biztonságát és békéjét nem az Unió biztosította. A Vörös Hadsereget Amerika tartotta vissza az Elbánál és a Rajnánál. Nyugat-Európát Amerika mentette meg a magyarok 1956-os, a csehek 1968-as és a lengyelek 1981-es sorsától. A brit és francia gesztenyét az 1990- es években Amerika kaparta ki a Balkánon. A német-francia barátság államférfiak műve, ám ugyanakkor Franciaország 1940-es vereségéé és Németország 1944- 45-ös romba döntéséé is az amerikai, brit és szovjet hadseregek által. Az Unió 50. évfordulójával legalább annyi kérdés került felszínre, mint amennyi gratuláló távirat érkezett. Quo vadis? Merre tart Európa? A kereskedelmen kívül miről szól az Unió? Európa stratégiailag miért olyan tehetetlen? Mi történt a földrésszel, amely a történelem küzdőtere volt? Egy a Washington Times által kiadott közvélemény-kutatás szerint a 27 tagállam állampolgárainak még fele sincs pozitív véleménnyel az Unióról. A briteknek csak 28%-a van jó véleménnyel róla, és csak egyharmada gondolja, hogy az EU-tagság Nagy-Britanniának jó. Miután a Giscard d’Estaing volt francia elnök vezette bizottság alkotmányt írt, ami az Uniót az „Európai Egyesült Államok” felé vezető útra állította volna, Franciaország és Hollandia ezt leszavazta. „Az arctalan brüsszeli bürokratákra” (ahol az Európai Bizottság székel) erősen neheztelnek. Amint a franciaországi és hollandiai szavazatok mutatják, az európai egység öregedő szövetét kikezdte a nacionalizmus. Az Unió még csak nem is nagyon demokratikus. Giscard újabb szavazást követel, mert - mint mondja - a franciák „nem értették meg a dolgot”. Újra és újra kell szavazniuk, amíg végre megértik. Ez egy olyan elit lágy zsarnoksága, amely jobban tudja a népnél, hogy annak mi a legjobb. Európában sokan tiltakoznak újabb tagok, különösen a 70 milliós iszlám Törökország felvételéről szóló tervek ellen, amely hamarosan népesebb lesz, mint Németország. Ez egy további kérdést vet fel. Egyetlen EU tagállamban sincs annyi honi születésű, amennyi lehetővé tenné, hogy az Unió jelenlegi formájában megmaradjon. Európa jóléti államaiban nem születik annyi gyermek, amely pótolná az öregedő és csökkenő népességet. így Nyugat- Európa jóformán minden nemzetét bevándorlók árasztják el - a Mahgrebből, a Közel-Keletről, Dél-Ázsiából vagy Afrika Szaharától délre fekvő vidékeiről. Ám, amikor feltették a kérdést, hogy „hazám sokat köszönhet-e a bevándorlóknak”, az Unió polgárainak csak 40%-a felelt igennel. A bevándorlókkal szembeni ellenséges érzések Kelet-Európábán a legerősebbek. Öt magyarból, csehből, észtből, lettből és szlovákból egy sem gondolja, hogy a bevándorlás jó lenne hazájának. Azok akarnak maradni, akik, és azt akarják, hogy hazájuk is az maradjon, ami volt. Amikor az ünnepség házigazdája, Angela Merkel kancellár, készített egy „születésnapi lap” tervezetet, a Berlini Deklarációt, még az is ellenérzéseket keltett és nézeteltéréseket szült. Néhány nemzet ellenkezett, hogy új alkotmányról egyáltalán szó essék. Vaclav Havel, a Cseh Köztársaság részéről, a Nyilatkozatot „Orwelli Eurobeszédnetí' nevezte. Lengyelország kifogásolta, hogy nem esik szó a kereszténységről, mint Európa szülőanyjáról. XVI. Benedek pápa felrótta, hogy nagy hiba a kereszténység útjáról letérni. A krisztofób francia elit megint felülkerekedett. Amit az Unió gyengélkedése mond nekünk, azt a hazafiak már tudják. A demokrácia és a szabad piac nem minden. Száraz iratokból bármily ékesszólóak is, elvont gondolatokból bármily szépek is, nem lesz nemzet. Egy népet, nemzetet egyedi történelme és öröksége, nyelve és irodalma, dalai és történetei, hagyományai és szokásai, vére, földje és az emlékek rejtelmes húrjai tesznek azzá ami. Az Unió papírforma szerint létezik, agyszülemény. Egy nemzettel ellentétben se szíve, se lelke. Ha és amikor pedig majd valami kibékíthetetlen vita folytán történelemmé válik, sokan talán sajnálni fogják, de sírni miatta kevesen. Ford.: Parragh Mónika A MI SAJTÓNK Ezúttal olyan témáról lesz szó, ami mindannyiunknak közös ügye, vagy legalábbis az kéne, hogy legyen: a nemzeti sajtó, vagyis a mi sajtónk sorsáról. Bevezetésként had idézzem egyik legnagyobb szellemi elődünk - Marschalkó Lajos - több, mint negyven évvel ezelőtt papírra vetett gondolatait, amelyek annakidején Elérhetetlen álom címmel a kanadai Összetartás c. emigrációs lap 1961. szeptemberi számában láttak napvilágot. „Most szeptemberben van negyvenedik éve annak, hogy mint fiatal újságíró-süvölvény, 18 éves fejjel, zsebemben néhány rossz verssel átléptem a debreceni FEHÉR ÚJSÁG küszöbét. Negyven év után be kell vallanom: eltévesztettem a lépést. Nem a Fehér Újság szerkesztőségébe kellett volna belépnem, hanem a szabadkőműves páholyba, vagy valamelyik liberális lap redakciójába. Ma milliomos lennék! A Fehér Újság, amely azt jelentette, hogy nem Vörös Újság, különös elkötelezettség, fehér-hollói ritkaság volt Szamuelly és Korvin-Klein terrorja után. Új világ, de legalábbis egy új világ kezdete volt a román megszállástól alig-alig felszabadult, az erdélyi menekültek lakó-vagonjaitól és 10 000 zsidótól megszállott Debrecenben. Ezen a picinyke támaszponton, a Varga utca 12. szám alatt egy új korszak bontotta szárnyait országfoglalásra. Reverenda nélkül, tollas kalpagjával és bőrkabátjában megjelent olykor a laptulajdonos: Páter Bónis Arkangyal, aki Nyugat-Magyarországon vezényelte a felkelő seregeket. Ott volt Puskás Jenő, a feledhetetlen tanítómester, aki Fischer-Colbrie kassai püspök lapjától a civis városba sodortatván új világot, új harcot hirdetett a liberális, szabadkőműves uralom alá tévedett legmagyarabb város közepén. Besántikált a szerkesztőségbe dr. Liszt Nándor, a nagy és tisztalelkű katolikus költő, aki, mint humorista is véres gúnnyal tudta gyilkolni a bolsevikokat, a szabadkőműveseket, hadicsalókat és az „oláh szekereket”, t.i. azokat a hölgyeket, akik a megszállás alatt román tisztek szeretőivé váltak. A Keresztény Nemzeti Liga alakulása alkalmával egyszer egy ősz püspök, Prohászka Ottokár nyitotta ránk az ajtót, máskor egy szolgálatonkívüli vezérkari kapitány: - Gömbös Gyula. A múlt múlt marad, mert elmúlt, de abban a kis Varga utcai üzlethelységben valamennyien letettük a szerzetesi fogadalmat a keresztény Magyarországnak és a magyar szegénységnek. Ki törődött közülünk azzal, hogy a hónap elsejéjén nem kapja meg a fizetését? Hogy csak kínos nehézségek árán lehet előteremteni a másnapi megjelenéshez szükséges nyomdai költséget? A keresztény-nemzeti sajtó és újságíró áldatlan sorsán szomorú szürke fonálként húzódott végig a szegénység, a nincstelenség. Míg a Szabolcsi- Weinstein Miklós zsidó lapjának 25 000 forintot adtak össze egy év alatt a nagyvállalatok és a bankok, addig vajon mit áldoztak a nemzeti szellemet megtartó keresztény-nemzeti sajtóra a magyar nagybirtokosok és a magyar vállalatok? A magyar arisztokrácia és középosztály jórésze szívesebben olvasta a Színházi Életet, mint a Függetlenséget, vagy az Öszszetartást. A Horthy-korszak „fenn az ernyő nincsen kas” intelligenciájának többsége egyrészt csodálta az una eademque nobilitast, amely a budai Goldbergerekkel és a gróf Bethlen Margitokkal együtt ragyogott a Kormányzó garden-partijain. Másrészt szolgalelkűségből a Pesti Naplóra, vagy a Pesti Hírlapra fizetett elő, elvégre abban írtak az Egységes Párt grófi és politikai nagyjai. A keresztény nagyiparosok és nagykereskedők jórésze pedig hirdetéseivel gondosan elkerülte a nemzeti sajtót. „Elvégre - kérlek alássan — nem tehetem kockára az egzisztenciámat. A zsidók megfojtanának.” - mentegetőztek, mint egy fehérbőrű Csombé, aki tudja, hogy országa meghódított ország. Természetesen, akkor is voltak apostolok és apostol-lelkű kisemberek, s egyedül és kizárólag nekik köszönhető a nyolcadik világcsoda: az 1920- 1945 közötti magyar nemzeti sajtó, amely szegénysége, politikai, társadalmi hátrányai és mellőzöttsége ellenére Európa legnívósabb, legkomolyabb sajtójává vált. Hol voltak olyan népükért élő, haló, szociális és igazságérzetű nagy publicisták, mint Prohászka Ottokár, Milotay István, Kádár Lehel, vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre, Oláh György, Makkai János, Lendvai István, Pethő Sándor, később Kolosváry-Borcsa Mihály, vagy Hubay Kálmán? Akadtak közülük, akik megfordultak és átfutottak az ellenkező oldalra? Sajnos, igen! De itt nem az emberi jellemben kell keresni a hibát. Hánynak kellett belátnia közülünk, hogy igazi szószéket a népért harcolni akaró magyarnak már csak az országhódító réteg, a GYOSZ, a Tébe, a nagykapitalisták és nagybirtokosok vészes szövetsége tud biztosítani a Zsilinszky Endréknek, Lendvai Istvánoknak és Pethő Sándoroknak. ►
