Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-05-01 / 3. szám
2007. április «ITTVAKÖfrT 15. oldal Hubay Kálmán: NEMZETISZOCIALISTÁK VAGYUNK Rövid idő múltán ötödik évtizedébe lép a forrongó, nyugtalan XX. Század, s ki tudná előre, hogy mit hoznak a gyötrődő emberiség számára a negyvenes évek? Népek, nemzetek, társadalmak válságokon, megrázkódtatásokon, véres kirobbanásokon keresztül keresik a maguk számára a kibontakozás útját. S nekünk, magyar embernek alaposan kijutott a véres kirobbanásokból is. Csaknem háromnegyedmillió, világháborús hősi halott jelzi az örök magyar tragédiák évezredes útját, csaknem háromnegyedmillió magyar férfi, aki nem tudott többé apa lenni, mert nászágy helyett tömegsírok mélyére fektette be őket a végzet. Egy évezred alatt túlzottan, olyan adakozó bőséggel, annyi könnyelműséggel folyattuk el a magyar vért, s pazaroltunk annyi építő energiát, hogy most már igazán ideje lenne egy kicsit a magunk leikébe is nézni és számvetést csinálni, hogy vajon maradt-e még a mások számára adakoznivalónk, vagy célszerű lenne már behúzódni az egészséges népi önzés bástyái mögé, ahonnan nem csalogat ki semmiféle szirénhang... Ördög vigye a sok zsidó firkászát: fütyülünk rá, hogy milyen véleménnyel kegyeskednek rólunk írni az úgynevezett „világlapok” hasábjain. Nekünk nem a Grand Oriens, vagy az Alliance Israélite „ közvéleményének” elismerése kell, nekünk egészséges magyar apák és anyák kellenek, nekünk sok magyar gyerek kell és az, hogy a becsülettel magszolgált és megkeresett kenyeret, tejet, cukrot tudjunk adni a magyar gyermek szájába. Voltunk már eleget hősök másokért, legyünk már egyszer hősök önmagunkért, a saját fajtánkért is. Igazán hősök pedig csak akkor tudunk lenni, ha okosak is leszünk. Okosnak lenni pedig annyi, mint szívós harccal az egyik oldalon, előrelátó megértéssel a másik oldalon felfokozni a népi energiákat, felfokozni a nemzetnek a saját erejébe vetett hitét, haza- és nemzetszeretetét, s ily módon a honvédelmi és gazdasági felkészültség maximumának állapotába hozni a feltámadásra váró nemzetet. A magyar nemzeti szocialista gondolat mindenkor kedvetlenül nézte, hogy mint akarják a magyarság szent madarává előléptetni egyesek a sült galambot. Nagyon kényelmes azzal térni ki a harcok kötelezettsége elől, hogy az idő úgyis nekünk dolgozik. Vegyük már egyszer tudomásul, hogy az idő nem jár napszámba dolgozni ehhez, vagy ahhoz a nációhoz, hanem nekünk kell dolgozni az idő és a történelem számára. A békés revízió is vágyálom, legalábbis mindaddig vágyálom, amíg saját magunkon véghez nem viszünk egy hatalmas, nagyarányú revíziót erkölcsi téren is, gazdasági téren is, politikai téren is, hogy - e nagyarányú belső revízió révén gyakorolni tudjuk azt a hatalmas, magnetikus vonzást a Kárpát - Dunamedencének peremterületei felé, amely magnetikusvonzásnak nem fognak tudni, de nem is akarnak majd ellent állani azok a testvérnemzetek, melyeket a végzet az Aeterna Hungária sorsközösségébe rendelt. Ne tévesszenek meg senkit az 1938. évi őszi és az 1939- évi tavaszi események: a felvidéki és kárpát-aljai részleges revízió nem békés revízió volt, hanem nagyon is fegyveres nyomásra jött létre, mert az előzmény a totális alapon berendezkedett, hatalmas barátaink fegyveres nyomása volt. S most, amikor rövidesen átlépünk az ötödik évtizedbe, egyfelől számadást kell adnunk a múltról, másfelől fel kell készülnünk azokra a hősi feladatokra, amelyeknek megoldása elől kitérni egyenlő lenne a nemzethalállal. A múltba nézve: talán a dicsekvés gyanúja, vagy vádja nélkül meg lehet és meg kell állapítanunk, hogy tettünk egyet s mást a magyar élet korszeréi és szükséges átállításáért. Nézzünk vissza: mi volt csak három esztendővel ezelőtt is a nyilaskeresztes mozgalom? Hatalmas tiszta lobogás; néhány fanatikus magyar lemosolygott jó szándéka; a „megfontoltak” szemében excentrikus okvetetlenkedés. Később: tömérdek áldozni akarás és áldozni tudás, s a hívő áldozatok nyomán még mindig keveseknek legyőzhetetlen hite. S vészes rágalomzuhatag. Mi voltunk a felelőtlen, mosatlan, mindenre kapható csőcselék. Mi voltunk Belzebub szövetségesei, a nemzeti színre átmázolt bolsevisták. Mi voltunk a tanulatlan süvölvények, a politikai mezítlábasok. Mi voltunk a lármás kis csoport, a fantáziátlan fantaszták és káros ködfejlesztők serege. Mi voltunk a pöffeszkedő nagy hang, akik mögött semmi nincs, csak a saját önteltségünk és nagyra vágyásunk. Lettünk hazaárulók és idegen bérencek, lettünk idegen, guruló pénzek gazdagjai, akik lelkünk és hitünk gazdagságával ki tudtuk volna fizetni az egész világot, de választások idején nem tudtuk kifizetni még az autószámláinkat sem. Mi voltunk a nemzet „falurosszai”, s igazán mérhetetlen elnézés és jóindulat volt abban, aki „ csak” őrülteknek tartott bennünket és nem elvetemült gonosztevőknek. Mi pedig mentünk, a szent megszállottak fanatizmusával és a hívők legyőzhetetlen hitével. S gondoljatok vissza, testvérek, az elmúlt esztendő harcaira! Gondoltátok volna-e, hogy Budapesten és Pest környékén éppen úgy tizenkét mandátumot szerez a Nyilaskeresztes Párt, mint ahogy tizenkét mandátumnál nem többet szereztek a rendszer nagyhatalmú pártjai? Gondolták volna-e ellenségeink, hogy a lármás kis csoportból a felelőtlenek seregéből, a fantáziátlan fantasztákból az ország legnagyobb ellenzéki pártja lesz és hétszázezer szavazatot tud szerezni az ország hatvan kerületében ugyanakkor, amikor a rendszer az ország kétszázhatvanöt választókerületében nem tud kapni többet ennek a számnak másfélszeresénél? Sajtó nélkül, pénz nélkül, pusztán a szűkre szabott személyes agitáció eszközeivel érte el ezt az eredményt a Nyilaskeresztes Párt. Nem csoda hát, ha a választások után még hetekig hangos volt az ország a zsidó és szabadkőműves sajtó jajveszékelésétől, s a tájékozatlan szemlélő joggal hihette volna, hogy valami szörnyű gátszakadás rázta meg a magyar állam eresztékeit. Pedig egyszerűen új pillérek épültek az évezredes magyar birodalom castelluma alá, s ezeket a pilléreket mi ágyaztuk be a magyar történelem fundamentumába. Tényezők lettünk ott, hol szegénylegényeknek és garabonciásoknak rágalmazott bennünket a fáma. Ám ne felejtsük el, hogy az eredmények mérhetetlen felelősséget zúdítanak reánk. Ha a választások előtt semmit, soha fel nem adtunk azokból a célkitűzésekből, amelyek számunkra szinte biblikus erővel megfogalmaztattak, akkor a májusi választási eredmény csak fokozott mértékben rója ránk azt a kötelezettséget, hogy a magunk zárt világnézetéből a jövőben egyetlen jottányit se adjunk fel, vagy ne engedjünk ebből a világnézetből semmit se elalkudni, se meghamisítani. Mi nem politizálgatni jöttünk a magyar életbe, hanem igét hirdetni. Mi nem taktikázni akarunk, hanem országot építeni. Megalkuvásokkal, kompromisszumokkal, a rendszer iránt való jófiúskodásunkkal minden bizonnyal előbbre lennénk már, legalábbis a látszatok és a régi, hálósipkás, liberális felfogás szerint. Csak éppen a magyar milliók hitét vesztettük és alkudtuk volna el, csak éppen elsikkasztottuk volna a magyar feltámadás vágyát, reményét és akaratát. Kompromisszumokkal talán úgynevezett „társadalmi tekintélyek” lehettünk volna, csak éppen nemzeti szocialisták nem lettünk volna tovább. Márpedig a magyar nemzeti szocializmus nem valami politikai gúnya, nem valami felleg hajtó köpönyeg, hanem szent és isteni bélyeg mirajtunk, lélek és élet számunkra, amelyben - hitünk szerint - a magyarság korszerűen élheti ki a maga legbelsőbb valóját és amelyben egyedül valósulhat meg a Kárpát-Duna medencében élő testvérnemzetek szocialista és nacionalista életközössége. S mert nem egyszerű politikai párt vagyunk, a korszerűen történelmi magyar birodalmi gondolatot hurcoljuk a szívünk legmélyén, s ebben a birodalmi gondolatban akarjuk felemelni a magyarság millióit: ezért vagyunk mi győzhetetlenek. Sokszor és sokan keresték már ellenfeleink közül a mi lendületünknek, a mi erőnknek, a mi kápráztató előretöréseinknek politikai indokát. Pedig az ok nem politikai, hanem sokkal inkább lélektani. Az ok: a hit. A mi csodálatos, lebírhatatlan hitünk. Hitünk az eszmében. Hitünk a magyarság elhivatottságában. És hitünk az Istenben, hogy mindaz, ami bennünk és általunk történik, az őáltala és az ő tetszésével történik. Nálunk nem frázis, nem jelszó, nem üres szónoki fogás az áldozatvállalás készsége. Mi tudunk áldozni és mi akarunk áldozni. Van miért áldoznunk és ez a valami megint csak a hitünk. Százszor mondottam és százszor mondom: mi nem akkor győzünk, amikor a magyar nép és a magyar történelem akaratából belépünk a hatalom birtokába. Mi akkor győztünk, amikor belenéztünk önmagunk leikébe, amikor lelkiismeretvizsgálatot tartottunk, amikor leszámoltunk mindennel és megéreztük, hogy számunkra a legnagyobb áldozat is öröm, a legnagyobb szenvedés is gyönyörűség lesz, mert amit vállalnunk kell, azt a magyar népért, testvérekért, eszméért és hitért vállaljuk. Itt vesztették el a csatát azok, akik szemben állnak velünk. Mert a mi hitünkkel szemben nem tudják felvértezni magukat hasonlóan erős hittel. Ők védenek egy rendszert, mi harcolunk egy rendszerért, amely politikai forma is, de még erősebben lelki forma. Ők áldozatokat várnak a rendszertől, mi áldozni akarunk a rendszerünkért. PAUDITS ZOLTÁN: Nem ősöm nekem... Nem ősöm nekem sem Mózes, sem Ábrahám, sem Izsák, sem Jákob, amit tőlük kaptam az a „szemet szemért” gyűlölet és az átok! Nem ősöm nekem, akinek nincs más nemzet és nép, csak az övé, aki választottnak hiszi magát, s láncot teker a világ köré! Nem ősöm nekem más, csak Magor és Hunor, teremtőm az Isten, a megváltóm Jézus, itt csak jó, vagy rossz van, de más és különb nincsen! Önvád (In memoriam Sértő Kálmán) Antiszemita vagyok, mert szeretem, védem népem, szép magyar hazám, mert imádom Istenem, tisztelem a törvényt, rendet, apám és anyám! Antiszemita vagyok, mert nem úgy táncolok, ahogy „azok” fütyülnek, azért, mert nem tapsolok gátlástalan, tolvaj, csaló kisemmizőknek! Antiszemita vagyok, mert vallom a hitem, hogy Istené az ember, és nem a mammon az úr, és aki jogot foszt, az gyilkos és gazember! Antiszemita vagyok, mert a hőseinkből, és őseinkből élek, úgy vágyom az igazra, szépre, jóra, mint ők, és ugyanúgy remélek!
