Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-03-01 / 2. szám
2007. március tZIÎÎVAKÔfcî____________________i* „EGYÜTT ÁLLOK ÉS BUKOM A NÉPEMMEL - EZ AZ ÉN SZOCIALIZMUSOM.” Egy német herceg felhívása (1975) Ennek az üzenetnek a szerzője, Friedrich Christian von Schaumburg-Lippe herceg 77 éves korában, 1983-ban hunyt el. Egész életén át szenvedélyes hazafi volt, és a következő, 1975-ben írt felhívását hagyta hátra. Ez a felhívás többet árul el az életéről, mint amit feltárna egy életrajz. Ez a nyilatkozat figyelmeztetés és a hazafias kötelességre való felhívás. Igazsága minden időben alkalmazható. Felkértek, hogy ezt a felhívást intézzem a honfitársaimhoz, és még ebben az időben is, ami a legnagyobb szellemi zűrzavar és példátlan politikai tanító kora, bátran szóljak a lehangolt, közömbös, csüggedt, óvatoskodó, átnevelt és kishitű emberekhez, hogy újra hitet öntsek beléjük. A mi Nemzetünk büszke lehet ragyogó múltjára, és mint minden más népnek, neki is joga van ahhoz, hogy döntsön a saját jövőjéről. Lehet, hogy származásom és életutam a maga teljes nagyszerűségében és titokzatosságában éppen engem készített elő arra, hogy megtegyem ezt a felhívást, mivel éltem a császárság idején, a Weimari Köztársaság alatt és Hitler Harmadik Birodalmában is, annak egész fényes perspektívájával és tragédiájával. Mint abban az időben Európa leggazdagabb arisztokrata házai egyikének tagja, könnyen kimaradhattam volna a politikából és tevékenykedhettem volna egyedül vagyonom megőrzése és gyarapítása érdekében. A mai gondolkodás szerint bizonyosan a legirracionálisabb kezdet volt, amikor 1928-ban, 22 éves koromban felkerestem Hitlert Münchenben az ő szörnyű lakásában a Schelling Strassén, hogy megkérjem őt: fogadjon el engem a meglehetősen jelentéktelen, Német Nemzetiszocialista Munkáspárt tagjának. Ebben az időben ezt a pártot 12 személy képviselte a Reichstagban. Nem kevésbé irracionális volt a tanács, amelyet Hitler adott nekem, és számomra irracionális volt nem figyelembe venni azt: gondoljam meg alaposan belépésemet egy Munkáspártba - figyelembe véve, hogy egy olyan házhoz tartoztam, amely 1918-ig nemzetünk vezető arisztokráciája között szerepelt. Mindennek ellenére én csatlakoztam. Ez a „modem” ember szemében nem „józan” döntés, és nem követendő példa a jelen korunkban. De 1933-ban, amikor egy Reydt-ből származó könyvelő fia segítőjeként alkalmazott, a döntést okosnak és jól átgondoltnak tekintették. Ennek az embernek a neve dr. Joseph Göbbels volt, és mindenki nagyon kereste a kegyét, még azok is, akik 12 évvel később, amikor meghalt, követ vetettek rá, és ami még rosszabb, gyalázták. 1945 után, a háború utáni első években ismét szembeszálltam mindazzal, amit „józan észnek” tekintettek, mivel nem állítottam azt, hogy a Német Birodalom szolgálatában végzett munkámra kényszerítettek, vagy hogy a munkám még rosszabb valami megakadályozására, vagy ellenállás kifejtésére irányult, hanem világossá tettem, hogy meggyőződésemből cselekedtem és odaadással szolgáltam. Ezt a vallomást, amelyet a könyveim már tartalmaznak, most meg kívánom ismételni a fiatalabb nemzedék hasznára, amelyből elhallgatták az igazságot, egy nép - a mi nemzetünk! - egyedülálló áldozatának igazságát, és a szüleik, valamint a nagyszüleik történelmi teljesítményeit. Azokhoz szándékozom szólni, akik nem lehetnek tanúi ennek az igazságnak. Ez a jelenlegi állam (BDR/DDR), amelyben a mi fiataljainknak nincs semmi kapcsolata, nem szabad választások eredménye, hanem szemfényvesztés gyümölcse, a győztes szövetséges erők és az ő német alárendeltjeik alkotása. Hogyan kezdődött el ez azokban a napokban, az úgynevezett végső órában? Mint az egész emberi történelem legnagyobb embervadászata vette kezdetét, és a történelem nem tud megnevezni egyetlen példát sem olyan vad kegyetlenségre, amely valaha rázúdult volna egy védtelen népre, amilyenben a németeknek volt részük 1945. május 8-a után. Annak, érdekében, hogy eltereljék a figyelmet ezekről a bestiális cselekedetekről, amelyek milliónyi ártatlan áldozatot követeltek, kirakatpereket kezdeményeztek az úgynevezett (német) háborús bűnösök ellen. A győztesek által elkövetett tömeggyilkosságok egy gyorsan kihirdetett amnesztia hatálya alá kerültek. Németország abban az időben egy hatalmas koncentrációs tábor volt. Bizonyos egyesületeket és szervezeteket teljes egészükben kollektive bebörtönöztek. A következő években százezrek haltak meg az éhségtől és a kétségbeeséstől azokban a táborokban, amelyek célja az emberek „ megtörése” volt. A szűkre szabott élelmiszer-fejadagok további számtalan embert a tönk szélére sodortak. Közel 15 millió németre vadásztak a tisztségük alapján, mint „nácikra”. A gyűlölet pszichózisának lettünk rabszolgái, és ez a gyűlölet nem azokból a bűnökből eredt, amiket a németek állítólag elkövettek. Nem, ez sokkal régebbi gyűlölet volt! Ez ugyanaz a gyűlölet volt, amely a szégyenletes versailles-i békeszerződést diktálta, ahol egy demokratikus Németországnak kellett megsemmisítenie önmagát. Ez a gyűlölet tombolt az első világháborúban Hitler, az NSDAP és a Wehrmacht ellen. Ez a gyűlölet mozgósította a világ véleményét Németország ellen már akkor, amikor még senki sem beszélt semmilyen háborús bűnökről. Ez a gyűlölet késztette az amerikai zsidó Henry Morgenthaut arra, hogy 1933. február 1-én kijelentse a világ előtt: az USA belépett a második világháború szakaszába (Fortland Journal, 1933. XII. 2.). Még mindig ugyanaz az engesztelhetetlen gyűlölet működik népünk ellen és táplálja az ellentéteket. Még ha egyetlen nép sem kívánta az első és második világháborút, akkor is hagyták, hogy belesodorja őket abba a gyűlölet propagandája. Senki sem óhajtja a harmadik világháborút, amelynek ugyanolyan biztosan be kell következnie, mint az előző kettőnek, ha végre nem térünk rá a helyes útra, és nem ismerjük fel a nemzetek igazi ellenségét, és meg nem állítjuk az előretörését. Be kell vallanom, hogy még mi is túl későn ismertük fel az igazi összefüggéseket. Nem számoltunk annak a viszonylag kis klikknek a hatalmával, amely sok ember számára a legjobb üzletet biztosítja, amely mindenütt hadilábon áll az örök értékekkel és szálka magának a természetnek a szemében. Pontosan ez a lobby-csoport az, amely a világ urává lett a marxista materializmus által, amely az adás-vételt tette ideológiája lényegévé. Kigúnyolta a munka, a tulajdon és a birtoklás minden eszményét, amelyek most elvesztették a teljes etikai jelentésüket. A nemzetközi marxista materializmus az, amely ellentétes a természet valódi törvényeivel, amely minket a feneketlen mélységbe vezet. Mi már felismertük ezt a nemzetiszocializmus által megsemmisített ellenszenves ideológiát, de ezeknek a nemzetközi összeesküvőknek bevallott célja az volt, hogy népünket kiszolgáltassa ennek a valóságos pestisnek. Ezért szükségük volt háborúra, és ezért kellettek nekik alárendeltek. Legtöbbjüket a szociáldemokraták soraiban találták meg. Azt mondják, hogy valaki vagy az ostobasága, vagy az alapvető jelleme miatt lesz szociáldemokrata. Ha megvizsgálják a vezető szociáldemokratákat, akkor bizonyosan a legnagyobb részükre érvényes ez az igazság. Az SPD áruló magatartása az első világháború alatt és után teljes köteteket tölt meg. Az egyik vezető funkcionárius, Friedrich Stampfer 1918. október 20- án a „Vorwärts” című pártlapban a következőket írta: „A szocialisták eldöntött célja, hogy Németország mindörökre letegye a harci zászlóit, anélkül, hogy utoljára győzelmesen hozná haza.” Még a Harmadik Birodalomban, különösen a második világháború alatt, ezek a szocialisták azok közé tartoztak, akik a nemzetünk ellenségeit segítették. Éppen úgy, mint 1918-ban, 1945-ben is készek voltak végrehajtani a győztesek akaratát saját honfitársaik ellen. Tartozom az igazságnak azzal a kijelentéssel, hogy a kevés lélekszámmal rendelkező nemzeti érzelmű szociáldemokraták közé tartozott az elnökük, dr. Kurt Schumacher. (A szeparatista Adenauerről ez volt az ítélete: „A szövetségesek kancellárja.”) De nem szabad elfelejteni a szocialista Hoegnert sem, aki a szövetséges igazságügyi gengsztereknek tett szolgálatot, mint számos kivégzés tanúja Nürnbergben. Amikor a kereszténydemokraták, mint a győztesek kiszolgálói kifogytak az erejükből, és kezdték bevonni a szociáldemokratákat az üzelmeikbe, ezek spontán kezdték kialakítani a maguk közismert ideológiáját. Ott folytatták, ahol 1933- január 29-én abbahagyták. Mihelyt 1969-ben átvették a teljes hatalmi bázist, szisztematikusan rombolni kezdték a faji és erkölcsi állomány maradványát, ami a két és fél évtizedes átnevelés után még megmaradt. Ezt követően alig maradt olyan területe az életünknek, amit a szocialisták nem alakítottak át fertővé. Hamarosan visszaemlékeztek régi kipróbált és valódi gyakorlatukra: üldözni kezdték a másképpen gondolkodókat, különösen a nacionalistákat. Pontosan úgy, ahogy 1933 előtt, az igazságszolgáltatást - de nem csupán azt - a politikai rendszer szajhájává tették, és most azt merik mondani: „Minden idők legszabadabb állama.” Ők azok, akik azt állítják, hogy „ a nemzetiszocialisták üldözték őket”, annak ellenére, hogy többnyire csupán azt kapták meg, amire rászolgáltak Hitler hatalomátvétele utáni, brutális, elnyomó módszereikkel. El kell csak olvasni az SPD-képviselő, Otto Wells 1933. március 24-i beszédét - a hatalomátvételi törvénnyel kapcsolatban - és Hitler válaszát. Az ő 1933-as szégyenteljes kimúlásuk a legteljesebb alkalmatlanságuk következménye volt, azzal együtt, hogy csak az az alternatíva maradt: kommunizmus, vagy Hitler. Azok is ők, akik a legbuzgóbb tanítványai és végrehajtói az átnevelési programnak, amely bele akarta ültetni ifjúságunk leikébe a jobbágysors iránti vonzalmat. Ebben ők még a cionista hűbéruraikon is túltettek, akiknek a céljai világosan ki vannak dolgozva Louis Nizer: „ What shall we do with Germany?” („Mit fogunk tenni Németországgal?”) című, 1942-ben közzétett könyvében. Természetesen, nem ők az egyetlenek, akik a népünket rombolják, de a kommunista és a szakszervezeti kollégáikkal együtt ők a legveszélyesebbek. Még a legtájékozatlanabb ember is láthatja, hogy a
